Akasztófa

– Hajtani. – ez volt a válaszom a „hová készülsz?” kérdésre. Megint hajtani, s vegyesek az érzéseim a vadgazdálkodás eme formájával kapcsolatban. Sok erdőt telekiabáltam, sokban otthagytam a hangom napvégére, mert rekedtség szegte szavam, pedig a „Hopp”-nak bizony végtelenszer hallatszódnia kell.

 Látni festményeken nemes urakat, díszes dolmányokban cirádás puskakölteményekkel, fejedelmi lakomákat kóstolgatva, nevetgélnek, szórakoznak… senkit meg ne tévesszen a szeme, ők nem a hajtók. Ma is van dolmány, csak másként mutat, de a hajtó külleme bizony száz év óta se változott, bárki megismeri, mert jellegzetes: Bozótszaggatott. Ez szerintem olyan igazság, amivel körülbelül érzékeltetni tudom a hajtók külső és belső állapotait.

De a szenvedély az szenvedély, és puska ide, puska oda a vadászat útja nem mindig szórakozással van kikövezve, mégse állíthatom őszintén, hogy gyötrelem volna csak.

Mert van egy pont a vadászat napján (mikor az első lövések eldördültek; a kutya felvonyít, az első szarvas robog felénk, majd felborítva; konda rebben nagy zajjal közülünk), mikor megbékélünk sorsunkkal, s kihívás onnan minden bokor, minden „Hopp”-al azt üzened a sebzett veszedelemnek: „Nézd! Nálam puska nincs (talán kés se), én puszta kézzel nézek szembe a sorsommal!”

Milyen jól hangzik… Az igazság azonban az, hogy eme jeles virtuskodásnak általában fiatal fák, komolyabb teherbírású ágai között lesz vége, s ha mégse az becsületére válik az illetőnek, mégis lényegében mindkét esetben szapora szívverés és erős verejtékezés a mellékhatás. De erről máskor részletesebben.

Ez idő tájt vadászatot gyakorló ember voltam én is, de visszatérve a gyökerekhez, hálából ismét magamra kanyarítottam a kilyuggatott, sokszor átizzadt sárga mellényt, s a korábban említett szóra hangoltam magam. Mentünk, ahogy az szokás. És történtek az ilyenkor szokásosak: közeli élmények szarvasokkal, semmiből megelevenedő kan a láb alól, ágakat megfestő sebzett vad, hősiesen küzdő kutyák (sebesültek és mártírhalált haltak is), elejtett vadak nyiladékra húzása. Ezt, habár nem én vagyok az elejtő, kalaplevétellel teszem.

Meg történtek az ilyenkor kevésbé szokásos dolgok is: Fiatal tölgyesben vallattam, az avart, mikor szomszédom szalonkát keltett, mely továbbröppenésében megigazította éppen rossz felé csúszott kalapom, s hálásan néztem utána, nemes gesztusáért.

Talpaltunk, már kitudja mióta, kezdtem attól félni, végtelen ez a tölgy. Fel se néztem már, fásultan hajolgattam az ágak elöl. „Hophop”. Sokszínűen sárgulnak a levelek. „Hophop”. Két gyors lövés. „Juhéj”. Más is boldogan hajt. „Hophop”. Távolabbról libák hallatszanak. Elég sok a lápos rét itt egy jó libázáshoz. „Hopp”. A vizem is a kocsin maradt, s hol a vége még. „Ho…”

-Állj! – kiáltom, egyrészt riadtságomban, másrészt magamra parancsoltam, mert majdnem nekimentem.

Fiatal fa állt előttem, olyasféle, amire felugranánk, ha baj van, s biztonságot is adna. Szinte az összes ilyenforma az állományban, ez mégis más.

-Mi az? – kérdi szomszédom.

-Akasztófa. – de halkan mondtam, szerintem nem hallotta.

-Áll a hajtás! – száll már a vezénylés.

 A fán talán két napja lóg, egy agancsára kerítésdrótot tekert fiatal, jó képességű gímbika. Első lábai nem érik a földet, nyelve lóg, hátulját kikezdték már a toportyánok. Még nem büdös. A drót az ágakba akadt, s magát annyira próbálta tán szabadítani, hogy a törzs a nyakát törte. De addig, kétség ne legyen; sok idő eltelt.

Mikor a hajtásvezető odaért én vele szemben álltam, kalapomat gyűrögetve (mert épp az volt nálam, amit szégyenkezés esetén, féltés nélkül lehet szorítani).

-Mi van, miért álltunk meg? – többen összegyűltünk, mind az akasztott bika felé mutattunk. – Ezért? – felháborodás- Még egy ilyenért meg ne álljatok, ott várnak a vendégek! – már indult is vissza.

– A hely, nem kellene megjelölni?- kérdezem.

Vadász öregúr, sárga mellényben lép mellém, vállamra tette kezét, és lemondóan csak ennyit mondott: – Nem jönnek azok vissza érte…- aztán elfoglalta helyét a sorban.

Mondhatnánk nagy szavakat: dühös voltam, felháborodott vagy hasonlók. Mondhatnám, hogy szitkozódtam, de ez a nap akkor sallangmentesnek alakult. Egyszerűen szomorúságot éreztem, amiatt, hogy ismét az ember dobta a hurkot egy ártatlan nyakába, s az ember (nem a vadász!) hagyja ebek harmincadjára. Még jó, hogy a szégyenkezés esetére, kalapom ott volt nálam…

Marosi M. Márton

15211767_1345058805533797_1440851301_n

One comment

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.