Bronzérmes gyötrelem

 Talán minden vadász életében akad olyan eset, amire nem szívesen gondol vissza, amit legszívesebben elhallgatna, eltitkolna, aminek történetét vonakodik részletezni. Az ilyen vadászatok keserves emlékét bizony sokszor még az idő sem enyhíti. 

Ezen a nyáron kivételesen sok vaddisznó látogatta területünket, a Sáskút pedig különösképpen vonzotta valamiért őket. Emlegettük is a vadásztársakkal, hogy mennyire örültek volna az egykori hazai vadászok hasonló bőségnek. Akkoriban nem volt ennyi vaddisznó mifelénk, de azóta és főleg ebben az évben jelentős állománynövekedés volt megfigyelhető.

A szomszéd területen, egy hatalmas parcellán levágták ősszel a kukoricát, de nem szántották fel a földet. Egész télen dúskálhattak benne a vaddisznók, még tavasszal is terítve volt az elhullott termés. A kökénybokrok és a néhány éve kivágott, majd újra benőtt sűrűk labirintusaiban befészkelték magukat a téli hónapokra, ennivaló meg volt bőven. Sejtettük mi már kora tavasszal, hogy az idén nem fogunk szűkölködni a vaddisznó vadászatában. Április tájékán elhullajtott dámagancs után kutatva nemegyszer mentettük fára kapaszkodva az irhánkat felbőszült koca elől. Volt hogy három családra akadtunk egy helyen, és malac annyi volt, mint a pelyva. Egyszerűen lehetetlenség volt elkerülni őket, ahova léptünk, disznó “termett”, de ami felettébb rendhagyó volt, hogy olyan helyeken botlottunk beléjük, ami vaddisznóra, kismalacos kondára pedig aztán végképp nem volt jellemző. Viselkedésük is szokatlan volt. Világos, szálas erdőn haladtunk keresztül, a nap hétágra sütött. Fényes nappal volt, de ahova néztem mindenütt vaddisznót láttam mozogni, és mintha elveszítették volna félénkségüket, veszély érzetüket, nem futottak el, ahogy az ember elvárná tőlük. Nagyméretű kan, alig húsz lépésre sunnyogott tőlünk, megállt, turkált, és nekem olyan érzésem támadt, mintha mustrálgatna minket.

Zoli többet bóklászott egyedül, nélkülem, de ha együtt mentünk, iparkodott mindig biztonságos, “vaddisznómentes” övezetbe csalogatni. Épp egy ilyen helyen bandukoltunk szép tavaszi délelőtt, egy hűs vizű kispatak mentén. Tapasztalatból tudtuk, itt a dámok is szivesen időznek, s gyakran hagyják itt fejük ékét az olyan kóbor vadászoknak, mint mi vagyunk. A kispatak mentén jól belátható, ritka fájú fiatal füzes húzódik. Gondolatainkba merülve haladtunk, magunk elé néztünk csupán, meg a kispatak medrét kutattuk. Felesleges messzire bámészkodni, mert akkor csak elsétál az ember amellett, amit keres. Egyszercsak megrezzent valami a füzesben, s mi rosszat sejtve megtorpantunk. Nagyjából húsz lépésre tőlünk hatalmas anyadisznó feküdt oldalán, emlőire szorosan egymás mellett mint a gyufaszálak rátapadva csíkos hátú malacai. Elbóbiskolhatott a napon, hogy nem hallotta közeledtünket, de amint észrevett, egy mozdulattal lerázta magáról a pizsamás partit. Két lépéssel elénk vágott, egy fenyegető pozícióban szembe fordult velünk, és elzárta a tovább vezető utat.

Eszünk ágában sem volt… soha nem is akartunk arra menni – gondoltuk, s hogy ezt bizonyítsuk is, lassan hátrálni kezdtünk. Csak mielőbb biztos távolságba, hogy gyorsan eliszkolhassunk onnan, de mire megfordultunk, egy másik anyával találtuk szembe magunkat. Ez valamivel kisebb volt, mint a másik, de semmivel sem volt barátságosabb, sőt nagyonis elszántnak tűnt, a füzesből pedig még több disznó nyüzsgését érzékeltük. Hihetetlen gondolat volt, de szó szerint bekerítettek minket.

– “Be a kispatakba!” – hallottam Zoli hangját. Szó nélkül követtem, s emlékszem, egész testem libabőrös lett.

Többé nem fogom kispataknak nevezni az biztos, mert szélessége, éppúgy mint a mélysége ellentmond a nevének. Méghogy kispatak! Zoli még a hosszú lábaival sem tudta egy lépéssel átlépni, és alig egy centi hiányzott, hogy térdig érő csizmája elmerüljön a vízben. Szó nélkül követtem, nyomában belegázoltam én is a patakba, s rövid szárú gumicsizmám azonnal csordultig telt vízzel. De akkor ez a legkisebb problémám volt. A túloldalon, a patak mentén egy öreg fa lett a mentsvárunk, amit akkor úgy éreztem, csak azért ültettek oda egykor, hogy menedéket nyújtson az embernek a felbőszült vaddisznók elől. Innen aztán jó kilátásunk nyílt megfigyelni, megszámolni őket, amint menekülőre fogták….miként mi az imént. Lejjebb átkeltek ők is a patakon, és futásnak eredtek a termőföldön át, egyenesen a túloldali erdőbe. Legalább három család lehetett. A termőföld medreiben összegyűlt esővíz vékony jegét még nem bírta felolvasztani a reggeli nap, s futás közben a pici malacok nagyokat bukdácsoltak benne. Libasorban követték anyjukat, ahogy csak a lábuk bírta. Lehetetlen volt megszámolni mindet, hiszen a másik oldalon is futott vagy két család, úgy véltük, vagy harmincan lehettek összesen. A kis csíkosok pici pontoknak tűntek csupán, de voltak köztük már nagyobbacskák is.

Úgy gondoltuk, a kedvező körülmények mindenképp hozzájárultak abban az évben a vaddisznó túlszaporodásához, ami a mi területünkön is érzékelhető volt.

gg-768x480

Hetek óta egy nagy vadkanról pusmogtak, amit a Sáskútban láttak páran “kísérteni”, de mivel senki nem bírta megtartani magának, így amolyan elsuttogott nyílt titokká vált az új jövevény híre. Az elgazosodott, csipkebokrokkal benőtt szőlőteraszokon tanyázhatott, legalábbis a nyomai erről árulkodtak. Egyszer nekem is megmutatkozott, de olyan váratlanul, hangtalanul bukkant fel, hogy röpke látomásnak tűnt csupán. Talán csak megéreztem, azért néztem oda. Akkor már kinn állt a lucernás szélében. Felnézett rám a lesre, legalábbis nekem úgy tűnt, és egy lépéssel kilépett a látókörömből. Ritka szép jelenség volt. Nagy fehér feje, vastag lábai voltak, s hatalmas testéből valamiféle magabiztos nyugalom, egyben tekintélyt parancsoló félelmetesség áradt. A következő napokban hiába ültem azon a helyen. Megkészített fegyverrel, éberen vártam. Ha ugyanott bukkan fel, csupán három-négy másodpercem van cselekedni, de gondolatban alaposan felkészültem minden mozdulatra. De hiába vártam, nem jött többé.

Bevallom, kacérkodtam a gondolattal, hogy egy szép este feltűnik újra a holdvilág fényében, de igazából ez csak tamáskodó ábránd, merész vágyálom volt.  Ebben a hónapban lőttem egy nagy, magányos kant, s még nem múlt el bennem teljesen az öröm mámor, gondolatban gyakran felidéztem a sikeres vadászat minden részletét.

Valóságos csoda lenne, ha ez a remete még egyszer megjelenne nekem.

Holdfényes éjszakát igérő júliusi délután volt. A vadászok kedélyét csupán az előrejelzések jóslatai csorbították, mert az esti órákban felhősödést, és csapadékot jeleztek. Milyen kár, nem fogjuk sokáig élvezni a hold világosságát.

Apró les lócáján üldögéltem, a nagy Sáskúti erdő s az egykori szőlős elgazosodott, ágas-bogas teraszai között, amit meredek kaptatón kitaposott autóút választ el egymástól. Mire leszállt az est, a felhők is gyülekezni kezdtek, de a hold egyenlőre erősebbnek bizonyult. Sejtelmes fénye áthatolt a gomolygó felhőkön, megvilágítva az erdő s a teraszok menti mezőt, melyet most kaszálatlan, majdnem derékig érő fű lepett be.

Nem volt túl jó választás ide jönni, ebben a magas fűben vadászni nem lehet. Ennek ellenére cseppet sem csüggedtem el, baloldalt lucernás zöldellt, melyen dámtehenek nagy csoportokban váltották egymást, feljebb pedig néhány őzet számoltam. A hold halvány fénye kitartóan küszködött az egyre gyarapodó fellegekkel. A távcsövet még szinte le sem vettem a szememről, szinte káprázik tőle a szemem – gondoltam magamban. A les mellett egy hatalmas vaddisznó feje tölti be a messzelátóm lencséjét.

 Nem káprázik!

Megnézem szabad szemmel, ez valóban az, méghozzá a nagy kan fehér feje. Az út mellett álldogál, fürkészi a terepet.

Szívem hangos zakatolásba kezd, minden erőmmel fegyelmezem feltörő izgatottságom, miközben halkan felemelem a sarokba támasztott fegyverem.

Kilép az útra, megint megáll. Itt van előttem, még öt méter sem választ el tőle, tökéletes célpont, mégsem vagyok képes meghúzni még a ravaszt. Átballag az úton, nyugodt lépésben halad, egyáltalán nem sejti a veszélyt. Puska távcsövem nyila folyamatosan a nyakán kiséri, belép az

 “égig érő fűbe”, s ekkor dördűl el a fegyverem. A disznó leroskad, s elveszik a gaz takarásában.

Hihetetlen, hogy nekem bukkant fel megint. Hihetetlen, hogy éppen itt, és főleg, hogy nem a teraszokról jön, mint ahogy az ember várná, hanem az erdőből. Hihetetlen, hogy én ejtettem el – ujjongok magamban, s majd kicsattanok az örömtől .

A boldog kábulatból azonban furcsa hangok zökkentenek vissza a valóságba. Fuldokló, kínlódó hangok ezek. Még él!

Erre begördül lassan a les mellé Zoli a terepjárón, leállítja a motort. Amint kiszáll, figyelmeztetem, hogy legyen óvatos, a disznó sebzetten vergődik a fűben.

-“Nem baj, mindjárt vége!” – nyugtat meg, miután elmesélem neki a lövés részleteit. Nyakára céloztam, de már éppen belépett a fűbe. De hiába vártunk, a gyötrelmes hangok nem csitultak.

Elindultunk a hangok irányába, de a magas fűben semmit nem láttunk belőle, mintha bekötött szemmel tapogatóztunk volna, csak a hangok alapján tájékozódtunk. Szívfacsaró volt, és egyre siralmasabb a szerencsétlen állat vergődése. Valamit tenni kell, nem hagyhatjuk tovább szenvedni., de ahogy közeledtünk, fájdalmában egyre ingerültebb, dühösebb lett, s vészjóslóan dobálni kezdte magát a földön.

Zolinak ekkor mentő ötlete támadt. Beültünk az autóba, s úgy közelítettük meg a szenvedő vaddisznót. Kiszálltam közvetlenül mellette, s egy kegyelemlövéssel véget vetettem a borzalmas kínoknak.

Ez az élmény elég mély sebet égetett a lelkembe, képtelen voltam felhőtlenül örülni a sikeres vadászatnak, kísértett, sokáig fülembe csengett fájdalmas hangja. “A vadászat velejárója, megtörténik, néha elkerülhetetlen, úgymond “benne van a pakliban”, hallottam a vigasztaló szavakat páromtól. Mindezzel tisztában voltam, csak a lelkem valahogy vonakodott beletörődni.

Az eső közben eleredt, így az időjárás tökéletesen egyezett a hangulatommal.

Hihetetlenül nagy disznó volt, fölé állva tisztában voltunk vele, mindenképp segítség kell, ketten semmit nem tudunk kezdeni vele azon kívül, hogy kizsigereljűk. Elég későre járt már az idő, néhány kollégának próbáltunk telefonálni, de már senki sem volt elérhető, s a szabályosan kopogó eső sejttette, vajon hol lehet ilyenkor mindenki. A fiam jutott eszembe mentő ötletként, ő egy igazi éjjeli bagoly. Jó ötlet volt, hajlandó volt segíteni, de mikor a disznó fölé állt, döbbenten jegyezte meg, -“nem mondtátok hogy medvét lőttetek!”. Inkább akarattal, mint erővel, de végül betettük az autóba. Nekem nem volt túl sok hangulatom, de Zoli ragaszkodott hozzá, hogy legalább az udvaron egy fényképpel örökítsük meg ezt a nem mindennapi, nagy méretű kant. Miközben az eső egyre jobban esett a nyakunkba, letérdeltem mellé, de gondolataimban egyre csak azok a hosszú, várakozós percek kavarogtak. Sokáig kísértettek azok a hangok, és azt hiszem nem is fogom elfelejteni sohasem, ami talán rendjén is van.

Valahányszor ránézek arra a bronzérmes trófeára, akaratlanul is eszembe jut az állat gyötrelme, amit én okoztam, ugyanakkor lélekben megerősít, de ami igazán fontos a vadászatban, önfegyelemre sarkall.

Békesség neki a vadak paradicsomában! 

2015 július

cc

Írta:

Híves Tóth Éva

 

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.