Csak a jók sírnak…

Az internetet böngészve a minap rátaláltam erre a novellára, amit Bűdi Gábor írt.  Az írást olvasva döbbentem csak rá, hogy mekkora üzenete van ennek az olvasó számára. Szeretet, őszinteség? Ki is az igaz vadász? Olvassa el ki-ki ezt a rövid novellát…

 

                                                                      Csak a jók sírnak!
Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát félresöpörve a rakoncátlan tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele. A férfi ismét elcsodálkozott mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül mindent ahol a lánya van. Még itt – messze a várostól, a kényelmes otthonuktól – ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos lesz ha ő megérkezik. Nos igen, ha Isten létezik és figyel minket, akkor jól tudja, hogy hol van az Ő biztonságos vára, hol élnek az Ő igaz emberei.
Ahogy nézte a gyermeket érezte, hogy könnyei újra előbukni készülnek, s a torka újra szorítani kezd. Elöntötte a szeretet, megfogta a gyerek kezét, amitől az felébredt. Kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett apjára. Nem szólt semmit csak némi meglepetéssel a szemében kérdőn pillantott rá. Hosszú másodpercekig néztek így egymásra. Kutatták egymás arcát egy ideig, míg a kislány halovány hangon megszólalt:
– Szia Apa!
– Szia Kicsim! – válaszolt a férfi, s már megbánta hogy felzavarta álmából. – Aludj csak nyugodtan, még nincs reggel.
Az éjszaka közepén jártak.
– Miért ülsz itt?Vadászni voltál? – kíváncsiskodott a gyerek.
– Igen, vadászni voltam, de már megjöttem. Csak szerettelek volna megnézni és látni, hogy jól alszol, aludj csak tovább, kimegyek…
– Ne menj el, olyan jó „apu” illatod van! Maradj itt és én visszaalszom mindjárt.
De nem aludt, nagyokat pislogva figyelte apját. Talán megérezhette apja rezdüléseit, s ez nem engedte, hogy elnyomja újból az álom.
– Jól van kincsem, itt maradok!
– Apu, te sírtál? Vörös a szemed.. – Állapította meg a gyerek tévedhetetlenül.
– Dehogy, csak füst ment bele. –hazudta, de hirtelen meg is bánta, hiszen sosem akart hazudni, sőt úgy érezte a gyerek pontosan tudja mi az igazság. – Vagyis tényleg sírtam egy kicsit. – helyesbített gyorsan.

– Még sosem sírtál.
– Dehogynem kicsim,- mosolyodott el a férfi – csak te sosem láttad. Tudod az apukák is szoktak néha egy kicsit sírni, csak nem úgy, mint a gyerekek. Sírunk néha boldogságunkban és néha mikor nagyon szomorúak vagyunk. – Remélte, hogy a csöppség megelégszik a válasszal, és nem firtatja tovább, de ő egyre éberebb és kíváncsibb lett.
– És most miért sírtál, szomorú vagy?
Az apa lehajtotta a fejét, nem készült erre a beszélgetésre, és nem is tudta hirtelen hogyan is magyarázza el.
– Igen egy kicsit szomorú vagyok. Meglőttem egy disznót. – Bökte ki a választ de nem hitte, hogy ennyiből megérti a gyerek a felindultságát.
– De hát mindig vidám vagy ilyenkor, most nem örülsz?
– Nem kicsim, egy kocát lőttem. Tudod, a kismalacok anyukáját. – Hirtelen eszébe villant, hogy talán a gyerek most csalódni fog benne, hiszen olyan büszke rá, és tévedhetetlennek hiszi.
– És ezt most nem szabad?
– Hát, szabadni – szabad, de ennek még kicsi malacai voltak. – válaszolta tanácstalanul.
– És miért lőtted akkor meg?
– Azt hittem, hogy nem koca, és miután meglőttem előjöttek a malacai. A férfi sutának érezte a gondolatot és azt, hogy magyarázkodni kezd.
– Apu! Sírtak a malackák?
– Sírtak kicsim.
– És Te is ezért sírtál?
Felesleges volt válaszolni, csak állta a gyermek kutató tekintetét.
– Akkor Te most rossz vadász vagy?

vaddiszno
Hosszú másodpercek teltek el némán. Oly sok beszélgetésük volt a jóról és rosszról, helyes és helytelenről az életben, hogy a vadász érezte nincs helye magyarázkodásnak, nincs helye semmi másnak. Csak ők vannak ott ketten, ahol szembesülnek az élet dolgaival.
– Igen szentem, azt hiszem, hogy most rossz vadász vagyok.
A gyerek csak nézte apját nagy okos szemeivel, amiben furcsa fény gyúlt. Nem öröm, nem bánat, nem csodálat és nem csalódás, hanem valami más, a szeretet.
– Apu, szerintem Te mégsem vagy rossz vadász!
A férfi felemelte a fejét, nagyot nyelt és a szeme körül apró táncot jártak az idegek. Csak ült ott a kislány mellett és megfordult a világ vele. Nem gondolt már sem puskával, erdővel, megszűnt létezni a világ. Érezte a gyerek szeretetét, úgy tűnt semmi sem számít már igazán az életben, csak ez a pillanat ott ezzel a csöpp tündérrel, s nem állta tovább feltörő indulatát…
– Mert csak a jók sírnak, ha valami rosszat tesznek… Apu, de már ne sírj!… Érted?… Csak a jók sírnak…

Szerző: Büdi Gábor

Forrás: havannacsoport.hu

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.