Történetek Vadászház

Egy vadásznő naplójából

A vadászat paradicsoma ősszel van. Miként az ember ilyenkor dúskál minden földi jóban, a vadász is ebben az évszakban bővelkedik leginkább a vadászat örömeiben. Ebben az évszakban vadászhatók a legnemesebb vadfajok, és ilyenkor kezdődnek az izgalmas, adrenalin növelő hajtóvadászatok. A vadásznak “ kötelező“ az őszt bejelölni kedvenc évszakaként.

Egy vadásznő naplójából 

Agancshullás idején

Ezen a téren én lényegesen kilógok a sorból, mert minden bőség ellenére engem a tavasz, a természet ébredése nyűgöz le leginkább. A zöldellő, burjánzó, rügyező világ megújulást, megtisztulást, újrakezdést hoz az én életembe is. Amikor a tavasznak a levegőben de főleg a hőmérsékletben még nyoma sincs, de már megszólal az első énekes madár, nekem az első gondolatom, hogy hamarosan itt az agancshullajtás ideje. Április tájékán, mikor még az éjszakák hűvösek, és párásak a hajnalok, de a nappali hőmérséklet már hihetetlen magasságokba szökik, a dámbikák számára egyre nagyobb teherré válik fejük ékessége. A hideg hajnalokat, esős napokat követő forró nap tüze alatt fejük viszketni kezd, és igyekeznek a mindeddig tekintélyt parancsoló és biztonságot nyújtó fejdíszüktől mielőbb megszabadulni. A ledörzsölt fák kérgei elárulják kedvenc tartózkodási helyeiket.

Előbb a korosabb bikák vetik le sokat megélt, súlyos lapátjaikat. Eleget cipelték az évről évre izmosodó, szilaj nyakak, büszkén a magasba tartva. Ez volt a védjegye mindegyiknek, a fegyvere, mámort ébresztő éke. Erős, életrevaló utódot igérő minta. Nem elég csupán hívogatón barcogni, fontos a biztonságot ígérő, erős küllem. A mámor idején meg sem érezte a korona súlyát a bika. Egyszer ilyen nehezet is elbírt volna, de mostanra már, a hosszú, koplalós tél után teherré vált. Egyre nehezebb, egyre fárasztóbb cipelni.

Szemem előtt igazi nyakas, sokat megélt dámbika. Csapatban van, valahogy mégis kiválik közülük. Távolságtartó, tekintélyt parancsoló, igen, még utoljára megköveteli a fiatalok tiszteletét. Hamarosan ez a fenséges korona lehull, és ősszel, ha eljön a nász ideje, neki már meg kell húznia magát. Következő agancsa már gyengébb, visszarakott lesz, és ő megadásra kényszerül, vagy megszégyenül.

Végül elhull az agancs, megszűnik a teher, hirtelen mégis, mintha a lehullott tekintély a bika szemében bánatot keltene. Öreg bikának ki tudja, mit hoz majd a holnap.

11129972_461003217388305_1455419856_n


Ami majd egy éven át királlyá tette, a nemes korona mára már lenn hever a fűben. Nélküle hirtelen sivárnak, kiszolgáltatottnak érzi magát, nem különbnek a leghitványabb tarvadnál.

Vajon megdobbantja-e még háremének szívét, vagy fiatal, erősebb bika kegyeit keresik már az utódra vágyó tehenek? Még egy utolsót rálehel az elhullott fejékre, majd örökre búcsút vesz tőle. Otthagyja üzenetként az embernek, vadásznak szabad, büszke életének idei zálogát.

            A fiatalabb korosztály tovább hordja terhét, az ő nyakának még erősödni kell. Könnyedén szökdell keresztül végeláthatatlan búzamezőkön a fiatal bika, ha megzavarják a napfürdős lustálkodást.  Akárcsak egy kamasz gyermek, aki még örül minden múló évnek, mert az a felnőttkort jelzi már, a fiatal dámbika is legyintve szökken át a futás közben elhullott agancsán. Bánja fene a kis korcsát! Már érzi a homlokán dülledő erőt. Idén már nem kell lopni a szerelmet, neki már a tisztelet kijár. Nem fog többé félreállni. Az idei tenyészetbe már ő is beszáll.

11146040_461003234054970_2037352553_n (1)
Külön csapatokban telnek a dámok napjai, a bikák nem vegyülnek a tarvaddal. Néha egy egy fiatal, nyársas agancsú ifjonc tarkítja a tehenek népes csapatát, aki nem bírt még búcsút venni anyja melegétől, az éber biztonságtól. Meleg, napos időben nagy csapatokban csipegetik a zsenge zöldet, órák hosszat bóbiskolnak, élvezik a tavaszi nap első melengető sugarát. Jól esik a didergő, nélkülöző hónapok után a meleg napfürdő.

Nagy szerencse, és felejthetetlen élmény, ha sikerül a bikák csapatát közelre becserkészni. Bizony akad köztük olyan dámbika is, aminek láttán az ember szava eláll. Fejének éke még látszólag szilárdan kötődik, de már csak napok, talán csak órák kérdése, és ez a fenséges érték valahol földre hull.

Vajon hol rejtőzött mostanáig ez a hihetetlen, minden képzeletet felülmúló kapitális dámbika?

Élő pajzsként őrizhették, rejtegették a mindig éber, szemfüles tehenek. Egyet pippant a bölcs vezértehén, és már ott sincsenek. Az ilyen bikát birtokló hárem jól tudja, milyen értéket őriz. Ha mindig ott vannak a teknő közelében, akkor nem kell barcognia a basának, titokban maradhat kiléte. Ez az övék, csak álmodjon magának másikat a vadász.

            Ilyen a természet titkainak örök körforgása. Az ember itt idegen, de aki alázattal, tisztelettel közelít, belopózhat és meglesheti annak csodálatos, varázslatos titkait. Az erdő csendjét, illatát, nyugalmát, szépségét, ahol begyógyul minden fáradt és meggyötört lélek.

„Haladj bátran, egyre mélyebben az erdők közé. A fák alatt, itt-ott még láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye az. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi sok embernek marad zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak.”

Wass Albert

Írta: Eva Tóthová Hívesová

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük