Fekete István méltán nagysikerű meseregényéből

” Nagy volt a csend. Iny félőn összehúzta magát, Vuk pedig nézte, nézte az öreg rókát, és
amikor egy kései száraz levél perdült eléje valamelyik fáról, tudta, hogy azt az elmúlás
szárnya verte le.
Karak nagyot sóhajtott, és vér buggyant ki a száján. Az öreg róka szemei ekkor félelmesen
nagyra nyíltak, mert meglátta az elmúlás közelségét.


Először mintha fel akart volna ugrani, de aztán békések lettek szemei, melyeknek
csillogása lassan elveszett.
Vukra nézett, fáradt-melegen még egyszer.
– Én most elmegyek. Vigyázzatok magatokra és a rókák szabad népére… Itt nem jó…
menjetek a barlangomba. Tietek.
Oldala ekkor már sűrűn járt. Izmai néha megfeszültek, aztán elernyedtek, de mindig
csendesebb lett. Szemeire zöld hályog kúszott, s egyszerre csak a levegőben szinte
megpattant a csend.
– Menjünk innen – mondta Vuk szomorúan. Karak elmúlt, és te hallod, Iny, amit mondok:
ezt megbánja a Simabőrű.
Iny borzongva nézett még egyszer Karakra, és utánakúszott Vuknak, ki jó messze
elvezette egy cserjésbe, és amikor este a köd még sűrűbbre fogta a sötétséget, elindultak
Karak régi otthona felé.
Vuk újra végigjárta az utat, melyen valamikor Karak fogai közt utazott, és szomorú keserűség kúszott a szájába. Karak nincs!
A barlangban nem változott semmi. A bolhák elvándoroltak valahova, és másnap, amikor
kivilágosodott, Iny csodálkozva nézte a fényes palotát.
– Jó itt – mondta, de aztán elhallgatott, mert Vuk nem válaszolt, és Iny tudta, hogy Vuk
Karakra gondol. Akkor éjjel együtt mentek vadászatra, és a falu négy tyúkkal lett
szegényebb. A tyúkokat hajnalban a barlangba vitték, és amikor alig maradt belőlük valami,
jóízűen elaludtak. Karakra talán egy pillanatig gondoltak, de hát a rókák is elég hamar
felednek, akárcsak az emberek.
Később már külön utakon jártak, mert Iny is megismerte az erdőt és a rókák népének
minden furfangját.
Nyúlánk, szép róka lett Iny. Veszedelmesen gyors és okos, akárcsak anyja volt. De közben
eljárt az idő. Egyik délben, amikor felébredtek, különös világos volt a barlang. Vuk kinézett a
párkányra, és szemei elnyíltak a csodálkozástól. Fehér volt az egész világ.
Leesett az első hó. Csodálatos szép volt minden, és csendes, mint maga a fehérség.
– Nézd, Iny – mondta Vuk, de nem tudott nevet adni a hónak, melyet megszagolt, és
prüszkölt tőle. Ekkor már tömött, bársonyos volt a bundájuk, és a legelőkelőbb rókák közé
számítottak.
A hó nem olvadt el. Nem nagyon szerették, mert a csapájuk megmaradt, és aki akart,
olvashatott belőle, de később különös érzéseket ébresztett bennük. Nem érték be egymással,
hanem társakat kerestek, bár azok idegenek voltak.
Egyik hajnalon Vuk a barlang peremén idegen csapát talált Inyé mellett, és ez nem tetszett
neki. De még csak akkor csodálkozott igazán, amikor belépett, és Iny mellett egy idegen róka
rágta vidáman a nyulat. Első pillanatban megrettentek, mert Vuk nagyon csúnyán tudott
nézni, de aztán Iny kedveskedve Vukhoz lépett:
– Ne haragudj, Vuk! Együtt fogtuk Kalánt, s együtt is esszük meg. Ez itt Bark. Jó
ismerősöm, és sokat hallott már rólad.
Barknak vidám, ravasz szemei voltak, és úgy harapta Kalán gerincét, mintha az papírból
lett volna. – Ez igaz – mondta –, én már többször értem meg, hogy a vizek háta keményre
vált, de rólam azt sem tudják, hogy mi a nevem. Te meg alighogy meglettél, már tele van
veled az erdő. Igaz, nekem nem Vuk volt az öregapám… De azért ne haragudj. Harapok még
egyet-kettőt, s odébbállok.
– Itt is alhatsz – mondta Iny melegen –, elférünk. Vuk komoly lett.
– Bark tudja, mi a rend a rókák között. A világosság érjen mindenkit a maga vackán…
Iny szemei szúrósak lettek:
– Én az enyémet megosztom. Nekem ne parancsolj… – és elébe állt Vuknak.
Bark azonban eltolta Inyt:
– Minek veszekedni? Úgyis azt akartam mondani, hogy én is megosztom az én barlangom.
Gyere velem, Iny… ha úgy gondolod…
Iny egyszerre töprengő lett, s egyszerre szeretettel nézett Vukra:
– Nem tudom. Igazán nem tudom. Eddig mindig Vukkal voltam. És Vuk nagyon okos…
– Bark is jóravaló róka! – mondta Vuk. – És ide bármikor visszajöhetsz…
– De Bark talán nem is igazán akarja… csak úgy mondta…
– Én?! – kiáltott fel Bark, és szeme csak úgy ragyogott az örömtől. – Ha hiszel nekem,
velem jössz. A barlang Vuké, de az enyém is van ilyen. Gyere, Iny!
És Iny csak egy pillantást vetett Vukra, aztán elindult Bark után, mintha már régen annak
nyomában járt volna. Vuk egyedül maradt.
Néha hiányzott neki Iny, néha pedig örült, hogy egyedül van.
Az idő eljárt, és már öreg volt a hó is, amikor Vuk maga se tudta, miért, összevissza
csavargott az erdőn. Egyszer csak felkapta fejét. Messze a szálasban két róka közeledett
sebesen. Az egyik mintha menekülne. Vuk ideges volt ebben az időben, s ez a látvány feldühösítette. Szőre felborzolódott, és amikor azok közelebb értek, kiugrott eléjük.
Az első róka lelapult, de a második vicsorgó fogakkal ugrott Vuk elé:
– Mit akarsz? Ki vagy?
– Vuk a nevem, és ne hajszold a gyengébbet, mert… – de nem folytathatta. Az idegen róka
úgy ugrott neki, hogy felhemperegtek a hóban. De nem adta meg magát. Fogai csillogtak, és
forgott, mint a motolla. Aztán kicsúszott Vuk alól, és újra támadott. De most már nem
váratlanul.
Vukban fellángolt valami győzelmes, nyugodt örökség, és mielőtt még a másik haraphatott
volna, Vuk már a tarkóján fogta, és úgy vágta a mellettük levő fához, hogy az idegen csak
hempergett a fájdalomtól. Vuk már nem bántotta. A másik aztán felállt és elkullogott.
A harmadik róka még mindig lapult, de szemei nagyra nőttek a bámulattól, és amikor Vuk
ránézett, ezekből a szemekből érezte meg igazán a győzelem mámorát.
– Csodálatos voltál, Vuk – kúszott felé a kisróka. Sokat hallottam rólad, és így nem vagy
idegen. Én Csele vagyok, Bark húga. És most azt sem tudom, mit csináljak. Félek. Nem
merek hazamenni…
– Amíg én itt vagyok, ne félj, Csele. Ki merne téged bántani?
– Igen, de te elmégy, és én megint egyedül maradok. Alig tudtam most is megmenekülni.
Köszönöm, Vuk! Te bátor vagy és erős, és olyan jó a közeledben lenni.
Csele már ekkor Vuk előtt állt, és orruk összeért. A hold magasan járt az égen. A fák
fagyos karjaikkal árnyékot szúrtak a hóba, és Hu, a bagoly is elhallgatott, mert megérezte,
hogy valami édes pillanat repül át az erdőn.
– Barlangom nagy, és egyedül vagyok benne suttogta Vuk, és torka összeszorult.
Csele még közelebb bújt, és reszketett örömében.
– Vérzel, Vuk… Merre kell menni? – kérdezte aztán szégyenlősen. Orruk még egyszer
összeért, s aztán elindultak Karak régi otthona felé.
Ekkor volt legöregebb az éjszaka. Árnyékuk néha összeért, néha szétvált. Valami boldog
reménység úszott utánuk, és úgy érezték, meleg van, mint amikor Unka népe muzsikál a
tóparton.


A sziklapárkányon Vuk előrement.
– Vigyázz, Csele, mert itt leeshetnél – aggódott, de Csele úgy repült át a szakadékon,
mintha Csi szárnyait hordta volna.
A barlangba besütött a hold, és Csele álmélkodva nézett körül. Szemei szinte
elködösödtek, amikor azt mondta:
– Ó, de jó itt nálad, Vuk… és olyan különös meleg, fényes minden…
Vuk is úgy érezte, megváltozott körülötte minden. Nem találta önmagát, mert mindig a kis
rókalányra gondolt, aki ott feküdt mellette, és fejét az ő nyakára hajtotta.
– Nem vagy éhes? – kérdezte később, de csak azért, mert szerette volna Csele hangját
hallani.
– Nem tudom, Vuk – suttogta Csele –, kicsit álmos vagyok, és csak rád tudok gondolni.
Később, amikor elaludt, Vuk kiment a sziklapárkányra. Szeme égett, mint a mécs, mely
sose alszik el. Orrába az éjszaka hűvös, szabad levegője csapott. Felette csillogtak remegő,
apró csillagok, alatta köd úszott a völgy ölében, s azon túl csendesen mormolt a patak.
Körülvette a hideg tér, és elébe terült az idő. De Vuk nem félt egyiktől se.
Az időt majd végigjárja – érezte ködösen –, és fiai folytatják, ha ő beleszakadna a
homályos semmibe. A rókák szabad népe nem vész el.
De ez még messze van.
Most szép és jó minden, és Csele az ő barlangjában álmodik.
Megfordult. A barlang szájában ott állt Csele, a párja.
– Úgy megijedtem – mondta. – Egyedül ébredtem, és nagyon-nagyon hiányoztál.
A faluban ekkor kondult meg a harang, és a csillagok is álmosabbak lettek, mert a harangszóból megtudták, hogy közelget már a virradat. “

Fekete István : Vuk

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.