Földanya hava

Indultam. Édesapám munkásai, már nekiugrottak a villanyélnek, és serényen hányták egy vonalba a szénarendeket, melyek kilométer hosszú száradt sárga kígyókként tekeregtek a Maros töltés koronáján vagy rézsűjén.

Hamuba oltottam cigarettámat, aztán vasvillát választottam magamnak, amiből három is a kerítésnek támasztva várakozott a nemes kiválasztásra: Egyikük ma a kezem alatt dolgozhat. Más idő járt, mint első kaszáláskor. Bakot csak ritkán látni, de sutát se minden táblán, miután megharcolták az egyedfenntartás gyötrelmes gyönyörűségeit. Ahogy lépek, a tar fű rejtekéből mindenhonnan szöcskék pendülnek odébb, s más íze van a levegőnek is. Odaát a Dunán már bőgnek. Jött a hír innen-onnan is: „Bőgnek, mint a félőrültek.” Ideát mégse hallik az még. Más minden. Halódik a Nyár, s szúnyog behajtói utolsó, vörös dézsmáikat szedik a dolgos emberekből, akiket a harmatszáradás a határban talált. Oda készülök én is, s hágok fel a gát tetejének, ami alföldi gyereknek majd egy Kékestető, s mindig kicsit szaporább a pulzusom a háromnegyedén. Nem is hiszem el, hogyan tudtam én cserkelgetni sárvári, somogyi, baranyai vidékeken és már a túloldali füzes árteret kémlelem, amit láttatni enged a földépítmény. Csak kerítek egy legényesen hosszú fűszálat, amit zsiványosan szám szélibe biggyeszthetek, ha valaki a világról kérdezne olyan ártatlan mégse legyek. Most jövök rá, hogy kalapot vesztettem otthon, pedig meleg lesz ez a nap is, hiába. „Vigye ördög, apám szerint nem sok a munka, bár ő mindig azt mondja…” Minek aggodalmaskodni? Mára más tervem amúgy is csak az, hogy áthajtunk a Tiszára, aztán míg meg nem térül a véleményem, átúszom vígan. Idén tán több módom nem lesz rá, ezt pedig azért évről évre szertartásosan elvégzem, ha tehetem a Marost is. Ez azon múlik, milyen engedékeny is a színe, pedig én finnyás gyerek sose voltam, ma se vagyok a magam huszonhárom évével. Na de „kedves” szomszédjaink biz megtudják festeni vizét úgy, hogy az már kissé riasztó néhanap. Máskor meg hiába a folyó szilajsága, ártatlan, baráti, szinte bájos a tükre. Látom már azt a kis falatot, amit mi Maros mellől származók erdőnek nevezünk. Minden fásnak más a hangulata, nekem mindnek jó. Itt göcsörtösek a füzek, melyek évtizedek óta felejtődtek az árvizek frontvonalába. Számtalanszor védték a töltést a meghízott folyó hullámverésétől, s nyugodtan hajtotta fejét álomra a gát tövében szundító család: Jó kezekben, pontosabban jó gyökerekben vagyunk. Aztán mikor jött a hideg a földre hulló száraz ágak kiválóan pattogtak a kályhában, előkészítve a nagy meleget. Beljebb tölgyek sorakoznak, s még néhány nemesebb fa. Kőris, pár szil, de odahagyott gyümölcsfák és szőlősök is. Szeretem, vagy inkább igaz szerelemmel nézek be ebbe a kis lokalizált világba. Ahogy így nézem, a füzes sávot elválasztó kis poros földutat hát észreveszem, hogy nyíllövésnyire tömött szőr, sodrott test cammog ki a nyílt terepre. Vadkan! Jó kilencven, száz körüli. Ha nem állok ott, el nem hiszem. Fényes nappal! A disznó megáll az útközépen és felnéz a koronán kővé dermedt vasvillás, fehér öltözetben (hisz a meleget az mégse szívja) ácsorgó emberre. „Na, ez se vadászik éppen” gondolhatta, mert enyhén megrázta fejét, majd anélkül, hogy irányát, vagy utazásának ütemén fikarcnyit is változtatott volna, tovább haladt. Huszonhárom esztendőm, nem sok, de látni ilyet még nem volt módom itt. Változik a világ, minden nappal, mégse hisszük el. Változik a szerencse, változnak a lehetőségek számai is. Én mégis úgy hiszem, ha figyelmetlenek vagyunk, kelletlenek, a Jóisten mindig megkopogtatja a vállunk, hogy most is feléd van nyújtva a boldogulás, egyéb dolog hátra nincs: elfogadni azt. A kopogtatás pedig jöhet egy vers sorából, vagy a Maros ártérből, disznó képében. Vállamra vettem a villát, s arccal a munka felé, loptam még egy léleknyit a levegőből aztán az eszembe jutott szép népdalt dúdolgattam: „Akkor szép az erdő, mikor zöld…”

Írta:

Marosi M. Márton

14963004_1132145013506402_1640524009_n

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.