KARÁCSONYKOR  

 

 Az „Öreg“, háttal a kandallónak, forró teásbögréjét szorongatva elfoglalta helyét kárpitozott hintaszékében. A vastag bükkfahasáb a huzattól lángra lobbant, amikor átdobta berozsdásodott térdein a kopott szőrpokrócot. Az addig csendben pislákoló parázs egyszeriben vidáman lobogó tűzzé vált. Fénnyel és meleggel árasztotta el az „Öreg“ vadászszobáját. Kivénhedt vizslája, mely részese volt szomorú élete utolsó éveinek, nagyot szusszantva odakuporodott a hintaszék elé. Farát oldalra dobva, kinyújtott mellső lábai közt pihentette őszülő fejét. Fölhúzott szemöldökkel bámulta gazdáját, aki közben elmerült gondolataiban. Kint az Istenek nagylapáttal hányták átkaikat a völgyre. Süvítve fütyült a decemberi szél. Buckákban tolta maga előtt a száraz havat. A megkopasztott bükkök, nagy erőfeszítéssel állták az orkánszerű támadásokat. Könnyen lehet, hogy a gyengébbje hajnalra megsínyli. Gyökereik megadóan hagyják el földalatti labirintusukat. Hangos robajjal zuhannak  egészen a meredek hegyoldal alján szalagszerűen kígyózó „gyilkospatak” medréig. Jobb esetben, erősebb testvéreik állják útját száguldásuknak.

  • Reggelre elvág bennünket a külvilágtól ez az ítéletidő – morogja az „Öreg“, miközben élvezettel szürcsöli a forró teát.

A kutya megemeli a fejét, jelezvén, hogy még jó a hallása. Miután észleli, hogy nem parancs volt csupán holmi számára érthetetlen megjegyzés, újra kényelembe helyezi megfáradt testét. Az „Öreg“ a feleségére gondol, akit tavasszal, szalonkahúzáskor dobott el a létra. Tehetetlen testét könyörtelenül vágta  a betonkerítéshez. A kutya talált rá az apró asszonyka mozdulatlan testére, amikor aznap délután megtértek  erdei sétájukról. Azóta egyedül él. Esténként szorongatja az imádott asszony utolsó ajándékait. A teásbögrét, és a hosszúszárú pipát, melyeket két nappal a halála előtt, névnapjára kapott tőle. Csak a vizslával beszélget. El-elmondja neki újra meg újra, de választ sosem kap. Bármennyire okos is az állat, visszaszólni képtelen így aztán csak hallgatja az „Öreg” szomorú történeteit. Ötvenhárom évvel ezelőtt kezdődött közös küzdelmük az asszonnyal, aki oly váratlanul hagyta itt. Ez alatt az idő alatt szerették, majd szidták egymást. Majd újra szerették, és újra szidták. Most egy nappal a szent este előtt, már tudja, teljes bizonyossággal rátört a felismerés, hogy először életében egyedül tölti a Karácsonyt. Ismét pörögni kezd a film, melyet március óta újra meg újra levetít elmeszesedett agyában.

            Alig néhányszor háltak együtt máris megáldotta őket az Isten. Az ácsolt erdészlak sötét szobájában feketehajú kislány látta meg a napvilágot. Egyszeriben gyermeksírástól lett hangos a vadászház. A környék összes akkor élő vadja idejárt hajnalonként hallgatózni. Nem értették az idegen nyelvet, mely olykor-olykor a meleg nyári éjszakában a nyitott ablakon át fölhallatszott a Nagyrétig. A boldogság netovábbja volt akkortájt errefelé az élet. A kislány szépen cseperedett. Koromfekete hajtincsei gyorsan göndörödtek. Korán megtanult járni, beszélni. A sírásból hamarosan kacagás lett. Mindig jókedvűen ébredt. Reggelente egyenesen a kecske tőgyéből szívta magába a hófehér életelixírt. „Ez minden idők legrövidebb útja a termelőtől a fogyasztóig” – mondogatta az anyja. Napközben majszolta az áfonyaízes házikenyeret. A rengeteg vadhústól ellenállóvá vált szervezete. Lázmérőre, orvosra sosem volt szükség. Boldogságban teltek a napok, hónapok, évek.

            A kutya újra megemelte megőszült fejét, gondolataiban ő is végigkísérte az „Öreg”  életét, melyet őseitől oly sokszor hallott s most sokadszor élt át gazdájával.

  • Emlékszel? – kérdezte az „Öreg” s finoman oldalba bökte lábával a vén vizslát, aki a simogató rúgásra felpattant, odaállt a gazdájához és fejét az ölébe fektette. Tetszett neki, hogy mostanában olyan sok simogatást kap. Fiatal korában nem egyszer kutyaszíjjal simogatta a gazdi, ha rossz fát tett a tűzre.
  • Dehogy emlékszel – folytatta az „Öreg”. Honnan is emlékeznél? Hol voltál te még akkor? Dédnagyanyád dédnagyanyja, az első Weimári, ő emlékezhetne csak.

A többnapos esőzés folytán a máskor bokáig érő patak pillanatok alatt gyilkos folyóvá hízott a szemük láttára. A hegyekből lerohanó koszos víz, kilépett a medréből, átjött az úton, vitt mindent, ami az útjába állt. Vitte a kerítést, a kutyaólat. Már csak néhány méterre volt a ház sarkától, mikor elállt végre az eső, és ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, egyszer csak hirtelen távolodni kezdett a víz a háztól. A küszöbről figyelték a rohanó koszos levet, és mérlegelték a fejleményeket az asszonnyal, meg a nyolc éves gyerekkel. Már négy napja hírük sem volt a faluról, ahol hasonlóan végigvágtatott a víz. A kislány négy hónapos tacskója is kimerészkedett a házból. Kíváncsisága azonnal a víz felé irányította. A gyerek felkapta kedvenc állatát, de ahogy fordult vissza az átázott talajon megcsúszott, és a tajtékzó folyóvá duzzadt patak elkapta a lábait. Szörnyű erejével magába fordította a törékeny testet, és azonnal száguldott vele, meg-megvillantva a gyerek piros pulóverét. Az „Öreg”, akkor még ereje teljében, rohant a víz mellett, torkaszakadtából ordított, mígnem, végleg szem elől vesztette a vergődő testet.

Két nap két éjjel kereste a kislányt, hátha meglátja, meghallja valahol valamilyen ágba kapaszkodva, de mindhiába. Csak egy hét múlva, amikor ismét nyugodt patakká változott a dühös vízmeder, lelt rá, három kilométerrel odébb a mozdulatlan gyerektestre, karjaiban kedvenc tacskójával, melyet az utolsó pillanatig nem engedett el.

Az „Öreg” rojtos ingujjával megtörölte könnyes szemét. A hosszúszárú pipa füstjével magába szívta a múlt minden szépségét és bánatát.

  • Tavasszal hozok melléd egy tacskót. Egy bűbájos szemű kis tacsit. Majd az erőt ad elmeszesedett csontjainknak – mordult fel váratlanul.

A weimári nem mozdult, csak nagyot szusszantott, mint aki érti a kihívást. Tavasztól osztozkodnia kell a gazdi szeretetén. Rajta ne múljon! Ő megtesz minden tőle telhetőt. Mindent, ami a gazdinak örömet szerez.

Az „Öreg” lekortyintotta a közben elhűlt tea utolsó cseppjeit, megsimította vénülő vizslája őszülő fejét, aki hálából végignyalta keze fejét. Kintről behallatszott a süvítő szél.

Ma bent alhatsz – szólt a kutyához. Elvégre Karácsony van.

 

Írta: 

Zsigárcsik Gyula

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.