Kettős siker a vadkárelhárításon

Apróvadas jellégű területes vadászként mindig nagy örömöt jelent, ha barátaim meghívnak a nagyvadas területükre.

Így nagy örömmel tettem eleget Laci barátom meghívásának, április 26-án. Ez a terület is nagyon veszélyeztetett, főleg a vaddisznó kártétele miatt, milliós nagyságrendben fizeti a vadásztársaság a vadkárt a földtulajdonosoknak. (Úgy-e milyen érdekes, a vad az állam tulajdona, míg el nem ejti a vadász, viszont a kártételét a vadásztársaság fizeti meg!) Nem egy társaság működésképtelenné vált már, a több milliós vadkár miatt.

Délelőtt gyorsan összeütöttem egy adag chillis babot, hogy legyen energiánk az éjszakázáshoz. Az előző nap kapott kompetenciából szarvashús került belé és bizony nem rontotta el! Tamás barátom is csatlakozott hozzánk, sorshúzással döntöttük el, ki hová üljön. A les jutott nekem, Tomi székre ült a hatalmas kukoricavetés túlsó szélén, amit már rendesen megtúrtak a disznók. A lesem egy fasor szélénél állt, előttem sűrű akácerdő, ahonnan vártam a disznókat. Balról bíborhere, jobbról búzavetés. Hátam mögött, a fasoron túl, a megvédendő kukorica- és napraforgóvetés. A napraforgót nem azért túrja a disznó, hogy kiegye a magot, hanem a vetésforgó szerint az előző évi kukoricaaratásból visszamaradt és beszántott, a földben tejsavas érésű kukorica kitúrásával teszi tönkre a vetést.

Hamar elhelyezkedem a lesen, mindent a kezem ügyébe készítek, komfortossá teszem, hogy a hajnalig tartó őrzés viszonylagos kényelemben teljen. Még elég jól látni, pedig már lement a nap. A jobb oldali erdőrészből egy őzbak vált ki. Bírálom, hogy a barátomnak be tudjak számolni róla. Középkorú, szabályos hatos agancsot visel, olyan 300 gr körüli, még nem lőhető. Jobbról balra keresztezőn teljesen bejön elém, élvezettel gyönyörködöm benne. A lővilág rohamosan csökken, lassan-lassan már csak távcsővel látom. Közben tesztelem ókulás szememet, hogy még mit látok. Már átért a bíborba, még a sötét foltját jól kivehető. Körbetávcsövezem az erdő szélét, aztán próbálom újra megkeresni a bakot.

  • Itt kell lennie, ebben az irányban láttam utoljára! – Tágítva a kört próbálom a látómezőbe befogni az őzet. Egyszerre egy tömör fekete ördögöt látok felém igyekezve.
  • Disznó! – dobban hatalmasat a szívem. Puska fel, piros pontot kapcsolok, kupakok le a távcsőről, kibiztosítok. Hallom, ahogy a lába halad a bíborban, szabad szemmel is jó kivehető a koromfekete alak. Ráirányítom a puskát.
  • Nem látom! Biztos rossz irányban keresem! – Újra ráviszem a sötét foltra, ami már egyre közelebb ér, belenézek a céltávcsőbe –
  • Semmi! – Hja, két szem azért többet lát! – A hátam mögül a bak elkezd riasztani, hát a disznót ő előbb észrevette, azért nem találtam! A disznó zokon veszi a méltatlankodó őz durva hangját és hallom, hogy egy jobb köríven visszafordul az erdő felé.
  • Lámpa! – adja ki agyam a parancsot! – Nem szeretem, hamar megtanulja a vad, hogy az veszély a számára. Abba az irányba célzok ahonnan a lába keltette zajt hallom és megvilágítom. Egy jó disznó körvonalazódik ki előttem. Rendesen begyorsul most már, de még messze a biztonságot adó takarás. Bal kezem a puska alatt a les palánkján stabilan, így felsőtesttel fordítom lőpozícióba fegyverem. Mikor legjobban rajt vagyok, elengedem a lövést. Visítás, tehát találtam. Remélem jó helyen! Eloszlik a lőpor általi pára. Látom fekszik a disznó, még rugdal a lábaival. Gyorsan újratöltök és folyamatosan célzom, nehogy felpattanjon, aztán bottal üthetem a nyomát. Hamarosan megnyugszik. Szétárad bennem a zsákmányszerző öröm, amit nem ért meg az, akiben ez nem dolgozik. Talán még az ősemberi gének hordozzák magukkal!

Leszállok a lesről és birtokba veszem zsákmányomat. Fiatal kan, még nincs agyara, csak „foga”. A lövés a gerincét érte, azért maradt helyben. A zsigereléssel várok, még belefér a négy órába, addig is vadászom tovább. Gyorsan visszacsusszanok a lesre, megint komfortossá varázsolom. Csendben figyelem a környezetet. Biztosan kell egy óra vagy talán még másfél is, míg megnyugszik a környék. Ilyenkor van ideje a vadásznak rendezni a gondolatait. Élmények, család, gyerekek, munka, holnapi feladatok, azt hiszem, ez a rekreációs rész ahol újra tud töltődni a vadászember. Csend van körülöttem, csak néha szakítja meg a békés nyugalmat a propán-bután ágyúk hangja. Hamar megszokja a disznó, aztán már nem is törődik vele.

A telefon rezgése zökkent ki a csendes figyelésből. Laci hív, vigyük be a disznót a hűtőházba. Alulról jön, hogy Tomit ne zavarjuk. Már látom az országúton a kocsi lámpáit, mikor egy reccsenés az akácerdőből fokozott figyelemre késztet.

  • Jön valami! – De már hallom is amint susog a lába alatt a bíbor. A puskát villámgyorsan lőkész állapotba hozom és a hang irányába fordítom és lámpát kapcsolok. Hason fekszik egy állat, próbál a herébe elbújni. Nem igazán fekete, inkább vöröses, kese színe van.
  • Őz! – De nem, disznó! – megzavart a színe, meg a viselkedése. Villámgyorsan ráhelyezem a szálkeresztet, egy ezred másodperccel korábban felpattan, és uccu neki, irány az erdő. Követem a fénnyel, egyre jobban gyorsul, már a búzaföldön vágtat, az erdő tövében, párhuzamosan vele. Mikor úgy érzem rajt vagyok, elengedem a lövést és még látom, ahogy beszáguld az erdőbe. Nem hallok becsapódási hangot, Tomi is megerősíti. Ahogy megérkezik Laci, egyből nekifogunk az utánkeresésnek. Megtaláljuk ahol rohant a búzában, jól letaposta a növényzetet. Egyelőre nem találunk vért. Már kezdek hajlani a gondolatra, hogy elhibáztam, mikor vércseppeket látok a búzán.
  • Mégis eltaláltam! –
  • Jó vér ez! – mondja Laci. Jó a kenés magassága is. Laci megy elöl, mint vendéghívó és tapasztaltabb is, mint én.
  • Ott a disznód! – Gyorsan megadja a kegyelemlövést és már gratulál is.

Nem hiszem el, olyan, mint egy álom. Úgy tűnik Diána, szent Hubertusz és a vadászat összes védőszentje ma velem volt.

Azt gondolom, hogy egy pár napig azon területen nem fognak károsítani a disznók, elérte célját a vadkárelhárítás.

Írta:

Nemere Lajos

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.