Az én történetem egy meleg nyári estén kezdődik. Unokaöcsémet elhívtam vadászni együtt indult neki a rengetegnek. Meleg nyugodt este volt néhány madár hangja törte csak meg a csendet.
Azért is gondoltam, hogy magammal viszem, mert szeptembertől a mátrafüredi iskola padjait koptatja majd, így szerettem volna pár dolgot megmutatni, amit nem árt, ha tud a vadászattal kapcsolatban. Június 25-e volt a Királdi Vt vadásztársaságnál mentünk vadkár elhárító vadászatra. Előtte egyeztettem a vadőrrel egy időpontot és megbeszéltünk az időt és a helyszínt is. Majd este fél hétkor találkoztunk a megbeszélt helyen. Beiratkoztunk egy kicsit beszélgettünk és utána elkísért a beírt leshez. „Fölgallyaztunk” unokaöcsémmel. Körbe pásztáztuk a környezetet. Egy tarvágásból visszamaradt kocsánytalan tölgy és gyertyán vett minket körbe.
Előtte rengeteg kérdéssel bombázott égett benne a kíváncsiság. Pontról pontra szeretett volna tudni mindent a vadkárelhárító les vadászatról. Szépen végig beszéltük, elmondtam neki mindazt, amit én tudok és tanultam az évek alatt. Próbáltam neki átadni a vadászetikának a 8 alapelvét. Mind a 8-ból próbáltam egy kicsit tanítani neki, helyesen való döntés hogy pl: az állományba való-e az-az egyed vagy sem, a kocának vannak e malacai ugye sok „puskás” (én csak így hívom őket) lelövi azt a kocát is, amely éppen malacokat vezet. Ennek a lényegét próbáltam elmagyarázni neki.
Csendben vártunk… hiszen a vadász egyik legnagyobb fegyvere a türelem, kivárni azt, hogy elérkezzen a legalkalmasabb pillanat.
Unokaöcsém most először vadászni, így odafigyelt arra, hogy mondok, merre nézzen, mit csináljon.
Kb. olyan fél nyolc és háromnegyed nyolc felé már hallottunk disznókat az erdőben. Mosolyogva összenéztünk. Az szépen lassan mindent elnyelt. Negyed kilenckor egy koca süldő cammogott ki a szóróra, figyelgettük, nem volt malaca így háromnegyed kilenckor meghoztam a döntést: „lőhető”. Lassan felemeltem a puskámat és egy határozott és „tiszta” lövéstől tűzbe rogyott a serte vad. Vegyes érzések kavarogtak bennünk egyszerre örültünk és éreztünk bánatot is.
Írta:
Bognár József