Vackor, a szálkásszőrű kis tacskó lassan harmadik éve vadász- és munkatársam. Rövidke eddigi élete ellenére sokat dolgoztunk már együtt, hiszen 4,5 hónaposan kereste az első disznóját, ez idő tájt segített lámpázás során elejtett rókák birtokba vételénél is.
Akkoriban dolgoztunk éppen eleget, ezért úgy döntöttem, megérdemelünk kis kollégámmal egy csendes, nyugodt, vadászattal eltöltött délutánt. Így esett, hogy kedves barátom vendégeként kiülhettünk egy borzvár bejáratához. Aznap nem volt hangulatom a kotorékozással járó felhajtáshoz, ezért a lesben várakozást választottam. Egy pokróc egy közeli fa tövénél, az öreg dupla és a másfél éves kis tacskó, aki ilyenkor szemem és fülem egyszerre. Csak ennyi kellett és a végeláthatatlan táblák, fasorok magánya és nyugalma. Kiskutyám hamar elhelyezkedett ölemben és lassan álomba is szenderült. Ilyenkor tudom, nekem sem kell feszülten figyelnem, hát elmerültem a gondolataimban. Arra eszméltem, hogy a lábaimon alvó kutyának gyorsul a szívverése, valami jön. Másodpercekkel később már fent a feje, a fülei radarként merednek oldalra és az orrcimpái olyan ütemben szívják a levegőt, amitől én valószínűleg elájulnék. Tőlünk 80 m-re egy suta lépett át a fasoron egy bak társaságában. Kezemet a fejére téve, szavak nélkül „mondtam neki”, hogy bár ügyes volt, most nem ezért vagyunk itt. Később egy nyúl szinte hozzánk baktatott, mire észrevette a pokróc, a zöld kalapos ember és az ültében, izgalmában remegő kis vadásztacskó különös kombinációját. A kis buta olyan zajt csapva menekült, amitől az ilyenkor szokásos, pillanatnyi csend ült a késő délutáni határra. Vackor kérdő – és kicsit számonkérő – tekintete mindent elárult arról, hogy elengedtük a nyulat lövés nélkül. Hangos sóhajtás kíséretében tette vissza fejét a lábaimra, éppen csak meg nem csóválta csalódottságában. Közben újabb vendégünk érkezett, ezúttal egy vörösbegy tette tiszteletét. És velünk is maradt egészen az alkonyat első, hűvösebb szellőinek megérkeztéig. A Nap lassan ereszkedni kezdett, vöröslő fénye a fák és bokrok között lágyan világította meg kiskutyám nyugodtan alvó buksiját. A nappali élet kezdett nyugovóra térni, lassan átadta helyét az éjszaka élőknek. Egy fácán nagy robajjal gallyazott fölénk, felébresztve Vackort. Valahol a túlsó fasoron kakatolnak a fácánok, róka járhat arra, vagy talán macska? Közben besötétedett, de még egy utolsó próbát megér, elő a síppal! Kifordítottam a kis radarfüleket (ilyenkor a tacskófülek világos belseje mutatja, merről várható a sípra érkező „vendég”) és már sírt is a képzeletbeli nyúlunk. Éppen kalapemeléssel köszöntöttem a ránk forduló baglyot, mikor feltűnt az értünk érkező kocsi lámpafénye a távolban. Hát ennyi volt… Legkedvesebb vadászbarátommal töltött vadásznapunk végét jelezték azok a fények, megtört az öreg dupla, nyújtózik kutya és gazdája, vége egy vér nélküli, de minden ízében teljes vadásznapnak!
Írta:
Hajdu Márk
