2014. májusát 8-át írtunk pontosan. Meleg délutáni nap, nem igazán kívánkozik az ember a szabadba, kivéve, ha a szórót kell ellenőrizni. Ilyenkor már nagy a takarás, a zöld felnőtt egészen a nyárfák tetejéig.
A hűvös erdőben jobb szeret az ember ilyenkor tanyázni. Szóltam is az egyik barátomnak Jóskának, kérdésemre miszerint: „nem e lenne kedve kijönni velem szétnézni” a válasz gyors és egyértelmű volt… A fiatal vadászok mikor ne lennének benne egy kis „vadkaland”-ba, bár ahogy elindultunk csak egy jó sétára és egy nagy beszélgetésre készültünk, habár a golyósnak mindig az ember vállán a helye. Gondoltuk elindultunk, de mivel csak személyautóval tudtunk menni , így elég sokat kellett sétálni, de ez nem tartott vissza minket. Nem volt más dolgunk. Amíg a kocsi alja engedte mentünk. Kiszállva a távcső a puska a lőszer vételezése után a kukoricaféleséggel teli vödröt kaptuk kézbe. egy-egy szál jó cigaretta és meg is kezdtük a sétát. Valahogy más volt ez egy egyszerű szóró látogatásnál. Igazából ki szerettem volna kapcsolódni kicsit. Nem sokkal ez a nap előtt veszítettem el Apósomat, a második Édesapámat. És mivel ő is természetszerető ember volt, a vizek szerelmese, így szívesen gondoltam a szabadban a közösen eltöltött időkre. Az ember agya valahogy más, magasabb szintre lép vadászat közben. Könnyebbnek éreztem a szívem az erdőben főleg Jóskával, mások szerint a kabalámmal. Jó másfél km után már lassan láttuk azt a kis ösvényt, ami a hosszú egyenes földútról vezetett egy sűrű ámorcserjésen át a lesemig. A hosszú földút mindkét oldalán magas, égig érőnek tűnő nyárfák, talán az alföld egyik legjellemzőbb fája vigyázta, hogy árnyékba tudjunk cserkelni. A már említett kis ösvényhez érve szokás szerint cigi oltás volt a következő feladat egymásra néztünk Jóskával, majd halkan azt mondtam: most már halkan… maradj mögöttem! Mintha nem tudta volna…. elmosolyodtunk mindketten majd elkezdtük a nyújtott lassú lépteket. A szóróhoz érve kb. 5 óra körül járt már az idő. ürítettük vödrünket majd a szokásos megjegyzések következtek: Járja… Járja bizony… az mekkora nyom, ez lehet egy mázsás is. Majd valami miatt megindultam tovább egyenesen a szórón át nem tudnám megmondani, hogy mi vitte a lában a Tisza felé. Tudni illik a Tisza tótól már csak 200 m-re egy szivárgó és a nagy töltés gát választott el. Szóval megmagyarázhatatlan okokból elindultam majd a szivárgó parton megállva nádas és ámorcserje állta utam. Előre nem, de jobb vagy balra tudtam menni mondtam is Józsinak: -„olyan jó idő van kerüljünk egyet!”, nem kellett kétszer mondanom. Balra indultunk.
30 m-t sétálva megálltunk, rágyújtottunk egy szúnyogűzőre. Kicsit előrébb voltam Jóskánál. Megjegyezte, hogy mi lenne, ha mindjárt ugrana a disznó?!
Nagy nevetés után nem is tudom, hogy erre mi volt a válaszom… abban a pillanatban, hogy behajolt egy bokor mögé, szintén nem tudjuk mi okból , valami nagy ágropogás közepette egy hatalmas sötét állat ugrott ki a bokor ellenkező oldala alól…
nem tudom, hogy ki volt jobban meglepődve vagy meg ijedve… Én , Józsi, vagy a disznó… hirtelen csőbe zavartam a 30-06-os lőszert és egy lövést adtam le olyan gyorsan történt az egész, hogy a mai napig nem tudnám megmondani, hogy hová is céloztam. A kb 70 m-re leadott lövést valami sejtelmes puffanás követte, de ez is akkor tudatosult bennünk amikor a lövedék már vagy 2-3 perce elhagyta a csövet nagy tanakodás után egy közös véleményen voltunk…
Akkor tudunk meg valamit, ha megnézzük. Az a 70 méter 700-nak tűnk…
Amikor odaértünk a nyárfa irányába ahova a lövést adtam le Jóska lehajolt…. vér… suttogta na ez kellett még csak nekem…
olyan légszomj és szapora szívverés tört rám mint még soha pedig…
nem egy- két sertevadat hoztam addigra terítékre… ahogy izgulva után keresni indultunk, szegény Zastavám tusából már minden vizet kiszorítottam, pedig már pár évtizede biztosan fegyveremet díszítette így kimondhatom, hogy elég száraz volt egyszer csak megláttam valamit a combig érő zöld fűben…
Nem tudtam kimondani , hogy „ itt fekszik” . Pár másodperc kellett mire elhittem . Józsi megszólalt, -„Kancsi ez koma..” erre Én: -„ ne b*zd má meg”…. Vigyorogva mondta hogy, -„ akkor gyere és nézd meg!”
Még a bicskát nézegettem amikor barátom előkészült az ilyenkor szokásos ceremóniára… Töret a sebre és a szájba, majd sapkámra. Ölelkezés, puszi, puszi….
papírforma…. nem mertünk tippelni a trófea, akarom mondani a trófeám méretét illetően . A trófea az a trófea amiről minden vadász remegve vágyik…. mely díszíti az otthona falát egy olyan emlék amit az idő vasfoga nem koptat csak fényesebbé varázsol!
Igaz, nem lett érmes…. de mind a két nagy agyar meghaladta a 20 centimétert. Nekem ennyi elég, sőt.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem: -„ örülnöm kellene!” …. „örülök is.”.. nyugtattam magam és, hogy milyen földöntúli segítségnek, minek vagy kinek köszönhetem, hogy sikerült ehhez az emlékhez jutnom, azt nem tudom. Talán jobb is így, de egy biztos, egy keserű időben szerzett emlék csak megerősít minket abban, hogy minden téren ki kell tartani!
Írta: Vona Gergő
