A kérdésre a válasz egészen egyértelmű szinte sehogy, mert megosztottuk vele minden egyes pillanatunkat. 10 év alatt nélkülözhetetlen tagjává vált a családunknak. Egyszerűen elmondhatatlan az-az űr, amit maga után hagyott.
A VIZSLA nem csak egy átlagos kutya, hanem egy életvitel, amelyet csak az ismerhet, akinek volt ilyen kutyája.
Visszatekintve persze nem csak jó dolgok történtek, hanem sok butaságot is csinált kedvenc vizslánk. Sajnos nálunk a vadászat már nem volt az élete része, de előbbi gazdájánál sokat járt fácánozni, így ez továbbra is kedvenc időtöltése volt, de utánunk lopakodott.
Elmondhatatlan érzés volt mikor mosolyogva várt minket a kapuban. Aprócska farkát mindig izgatottan csóválta, ha édesapámmal kiment nyulat etetni vagy éppen látta, hogy nővérem kezébe veszi a pórázt. De ez már nincs és nem lesz soha többé…
Az ember csak mered maga elé, és várja, hogy csaholva jelezzen, ha jön valaki, vagy reggelente az ágyunkba bújva költsön, összegömbölyödve az ágyában ugasson álmában. De már csak csend maradt, a fájdalmas gyászos csend és az üres pokróc, amin már nem alszik többet. Ezer szót lehetne még írni, de közben elcsuklik az ember hangja, maga elé meredve, a fejét csóválva mondogatja, hogy már biztosan jobb helyen van, mert minden kutya a mennybe jut?
