A vers címe már mindent elárul. Sokat nem fűznék hozzá. Legyen ez a vers egy emlék, emlék egy vadászról. Ki vadász volt, de ember is.
„Bámulok magam elé, szám akaratlanul mosolyra húzódik. Az erdőben vagyok, s a csend beszél hozzám. Fülem hallja, szívem érzi….”
Hopka Balázs
Falu szélén lakott,
csak ritkán tért be.
A társaságot,
kerülte.
Kutyája volt,
a legjobb barátja.
Öreg vadász,
ki mindenhez értett.
Az erdőben magának,
magaslest készített.
Gyakran kijárt,
ott megnyugvást talált.
A lesen sokszor,
elszunyókált.
Nem volt gondja,
ha az erdőt járhatta.
A természetet,
szerette, csodálta.
A madarak legszebb dalukat,
csak neki dalolták.
Cserébe őket,
télen etette.
Mint tenyerét,
az erdőt úgy ismerte.
Élete nagy részét,
ott töltötte.
Régi emlékek,
szép vadászévek.
Járja már,
az örök vadászmezőket.
Őrzi emlékét,
még ma is az erdő.
csak ritkán tért be.
A társaságot,
kerülte.
Kutyája volt,
a legjobb barátja.
Öreg vadász,
ki mindenhez értett.
Az erdőben magának,
magaslest készített.
Gyakran kijárt,
ott megnyugvást talált.
A lesen sokszor,
elszunyókált.
Nem volt gondja,
ha az erdőt járhatta.
A természetet,
szerette, csodálta.
A madarak legszebb dalukat,
csak neki dalolták.
Cserébe őket,
télen etette.
Mint tenyerét,
az erdőt úgy ismerte.
Élete nagy részét,
ott töltötte.
Régi emlékek,
szép vadászévek.
Járja már,
az örök vadászmezőket.
Őrzi emlékét,
még ma is az erdő.
Hopka Balázs
