A szénára pokrócot terítettem. Fejem alatt egy kéve zsupp. Sötét van, de az ajtónyíláson leheletnyi derengést enged be az éjszaka. A zsuppnak nyárszaga van, a szénának tört virágszaga és néha fanyar cserszag úszik be a pajta alá. Mélyen lélegzem és néha a puskához nyúlok, hogy ott van-e? Persze, hogy ott van-e. Az öreg drilling kicsit nehéz volna az egereknek és a bagolynak is, aki hol berepül, hol ki – lágy, sötét suhanással, mint a selyemkendő -, és eszegetett valamit a gerendán.
Hiszen alhattam volna én az erdőőr házában is, vastag dunyhás, tornyospárnás ágyban, de nekem ez kellett. Éppen ez! A szobák éjszakája csak szobás éjszaka, mocorgó bútorokkal, időtszabdaló órával, de itt az éjszaka titokzatos és nagy, mert szétfolyik az egész világon, felér az égig és elveszik benne az ember, annyira elveszik, hogy keresni kezdi önmagát.
De aludni nem tudtam. Egerek mászkáltak körülöttem – nem is értem, miért nem itt vadászik ez a buta bagoly -, s egy-egy csillag elparádézott az ajtó előtt, belezuhanva a fekete semmibe. A ház körül sóhajtozott az erdő, pedig szél se mozdult, és egy őzbak riasztott hangos keménységgel. Egy helyen riasztott, pontosan egy helyen. Igen, akkor még jó volt a fülem és a szemem is…
Láttam, amikor a nagy komondor megállt az ajtóban és meglengette zászlós nagy farkát, mintha azt mondta volna:
– Tudom, hogy itt vagy, hát csak aludj nyugodtan. Én még egy kicsit körülnézek. – És eltűnt az ajtóból.
Hogy mikor aludtam el, nem tudom. Arra ébredtem, hogy nyikorog az ajtó, és csattog az erdőőr papucsa.
– Hát ne menjek? – kérdezte.
– Ne. Egyedül akarok. Ha lövést hallana…
– Ott leszek én már akkor.
Körös-körül sötét nyugalommal alszik az erdő. Alig látom a gyalogutat. Hűvös van, és kicsit megborzongtam, amikor a puskát megtöltöttem. Két sörétes és egy nehéz golyós patron. Na, ballagjunk.
Tegnap eső volt és most olyan a gyalogút, mint a bőr. A völgyek felemelkedtek s a hegyek megroskadtak a sötétségben. Az útszéli nagy fák ágai között lágy hajnali ködben fürödtek már a csillagok, amikor befordultam a dagonya felé.
– Akkora csapája van, mint egy tinónak – mondta az erdőőr -, és az agancsa másfél méteres. Otthagyta a nyomát, amint hentergett a sárban.
Csak ez kellett nekem. Hentergett! Előttem is hentereg majd. Szinte láttam már. Hova is lövök akkor, a hátába vagy a mellébe? Mert a lapockájába legfeljebb fáról lőhetnék.
És most itt vagyok. Millió élet néma zsongása vesz körül, mint a csend szívverése és mégis üres körülöttem az erdő, mintha az éjszakát búcsúztatná a ballagó idő.
Egy latyakos ág beletenyerelt az arcomba, és ettől elszálltak ködös ábrándjaim. Még egy-két ilyen ágnak menés, s akkor megette a fene a tinónyomú nagy bikát.
Mire a helyemre értem, valami derengés úszott már a fák felett, de a cserjék között sötét volt még, akár a pincében.
Végigsimítottam a puskát, de a kezem már félúton megállt.
– Loccs!
Valami fürdik a dagonyában!
Arcomban bizseregni kezdett a feszültség és összehúztam magam, mint a sün, pedig oda ugyan nem láthatott be még a bagoly se. Később megint loccsanás, aztán nyikkant egy malac.
Disznók!
Tőlem akár elefánt is lehet – legyintettem a feneketlen sötétben, s ez megnyugtatott.
A fák azonban kinőttek az éjszakából, és bánatosan fülelődtem az elmotoszkáló disznók után. Elvitte őket a hajnal.
Fáztam. Hidegen párás lett a reggel. Nyirkos és reménytelen. Szarvas, ebben az erdőben? Ebben a kilátástalan, szivacsos vacogásban? Talán ökör fürdött a dagonyában, és nem is őz volt, ami riasztott az éjjel, és nem is disznók fürödtek itt előttem harminc lépésre. Álmodtam! Üres ez az erdő, a vak is látja, mert most már láthat, ha akar.
A szürketörzsű bükkök talpra álltak már a világosságban, a kis mocsár vize sötéten csillan, a cserjék egy-egy levele vörös, mint a cseresznye és álmos köd simogatja a távoli hegytetőket.
Elnézem őket. Nem fagyos még a messzeség, de már hűvös, nem úr még az ősz, de fogatlan szájával ránevetett már az erdőre, mint a vén korhely a veszni induló lányra.
Nézem a messzeséget, s ekkor, mintha valaki megfordította volna a fejem.
– Oda nézz!
Sötétség borult a szememre, a fülemben percegni kezdett valami s a szívem két kézzel verte a mellem.
– Oda nézz!
Nagy szürke test, merev, mint a szobor, mégis mint a szellem.
Hogy jött ide? Áll a kis tócsa mellett és felfelé néz a másik oldalra.
Lőj már! Elmegy…
Lassan megfordult, és erre észhez tértem. Összecsikordult a fogam, hogy ember legyek végre a rámszakadt bűvöletben, és az ezüstlegyet oda reszkettettem, ahova kellett.
A lövést már alig hallottam.
Aztán csak ültem. A bika rövid rohanás után össze¬esett, és meg se mozdult. És én csak ültem.
Néztem a bikát, néztem a kezem, a bakancsom, a feszültség lassan elomlott bennem és megcsókoltam a puskámat.
Régen volt, és az első volt.
Fekete István: Öreg naptár