Az első hó ajándéka

Hétfőn este leesett nálunk az első hó ezen a télen. Nem volt sok, csak néhány centi, de hólepel fedte a tájat.

Mindkét fiam ujjongva üdvözölte, én pedig bele is cseppentem mindjárt egy kis belharc közepébe. Egyikőjük sem volt még velem hóban vadászni, kicsit összekaptak rajt, mint afféle nagy akarattal megáldott fiútestvérek szoktak. Igazságot kellett tennem. Sajnos a meteorológia azt ígérte, ami egyébként kivételesen be is jött nekik, hogy másnap estére az egész elolvad. Nem akartam, hogy rossz érzés maradjon bármelyikőjükben is, így a béketárgyalás jegyében leszögeztem, hogy este nagyobbik fiam Misi jön velem, kisebbik fiamat pedig egy szép hajnali vadászatra viszem ki, akkor is, ha egy percet sem alszok. A kedélyek megnyugodtak. Az esti vadászaton néhány őzet láttunk és egy rókát, amit sikerült elhibáznom. Néhány óra alvás után elérkezett a hajnal. Levi fiam úgy pattant ki az ágyból három órakor, mintha két napja aludt volna folyamat. Nekem nem ment ennyire egyszerűen. Egy jó forró kávé sokat javított a hangulatomon. Szedelőzködtünk és elindultunk. Egy feltárcsázott rétre, a mellette húzódó akácos szélén álló les elé úgy 80 méterre kitettem egy disznó zsigereit a múlt reggel, hátha sikerül rajta elcsípnünk az aranysakálokat, esetleg egy-két szép rókát.

Lassan sétáltunk a les felé, minden fedezéket felhasználva. Egyszer csak kiláttam a rétre. Még a lélegzetem is elállt. Négy hatalmas aranysakál és két róka reggelizett a zsigereken. Sajnos a lőbotot otthon felejtettem félálomban, szabad kézből pedig nem akartam bő 120 méterről rájuk lőni. Osontunk a les felé. A sakálok és a rókák is lassan takarásba húzódtak. A les melletti bokros rejtekéből kidugva a fejem már szinte üres placcot láttam. Egyetlen róka volt csak annyira óvatlan, hogy megvárt. Nem volt messze, így megpróbáltam szabad kézből. Helyben maradt. Örült nagyon a kisfiam, ám ekkor még nem tudtuk mit tartogat számunkra ez a vadászat. Halkan felmásztunk a lesre és elhelyezkedtünk. Szállingózott a hó. Alig volt 10 perce, hogy elcsendesedtünk, amikor megpillantottam egy rókát, ahogy a rétet nyugatról határoló erdő felől sunnyog a zsigerek irányába. Óvatosan felemeltem a puskát és felkapcsoltam a lámpát. Nem igazán tetszett neki. Elfutott úgy 60 métert és megtorpant. Abban a minutumban lőttem. Elpihent. Vártunk tovább és suttogva beszélgettünk. Jó kedvünk volt, nem keltünk fel hiába. Eltelt egy fél óra, amikor balra kinézve a lesről, az elsőnek elejtett róka mellett észrevettem még egyet. Közel volt, olyan lassan mozdultam, mint az ólommadár. Nem vett észre és ez a vesztét okozta. Pár perc elteltével jobbról érkezett a következő ravaszdi, de őt nem nekünk szánta a sors. Amint felkapcsoltam a lámpát megpördült és egy másodpercre meg nem állva elszelelt. Közben az idő egy kicsit bekeményített. Felerősödött a délkeleti szél és szakadt a hó, ahogy az égből lefért. Le kellett húznunk a fejünk a les deszka mögé, hogy ne verjék ki a szemünket az őrült, kis jeges tűkként száguldó hópelyhek. Hideg lett. Lassacskán úgy néztünk ki, mint két hóember, a természet biztosított hozzá álcaruhát. Eltelt egy óra. Az időjárás igényelte az akaratot és a kitartást. Kidugtam az orrom a deszka fölött, hogy körbesandítsak. Két róka tartott a zsigerek irányába. Céloztam. Láttam a fehér háttér előtt lámpa nélkül, de odavilágítottam, hogy biztos legyen a lövés. Nem hibáztam. A Levivel madarat lehetett volna fogatni. Számomra is hihetetlen volt, hogy ekkora ajándékot kaptunk Dianától, és a záró akkord még vissza volt. Lassan pitymallott. Kisfiam nem mondta, de a les ülőkéjének lágy remegéséből éreztem, hogy már fázik egy kicsit. Épp mondani akartam, hogy menjünk szépen haza, amikor a lestől nem messze fekvő két róka mellett megláttam még egyet. Terítékre hoztam.

Összepakoltunk, lekászálódtunk a lesről és hazamentünk. Elkészült a nem mindennapi teríték és az ezt megőrző, örök emléket jelentő képek. Soha nem felejtem el ezt a csodás reggelt és a kisfiam örömtől ragyogó arcát, vadászláztól csillogó szemét. Tisztelet a Vadnak!