Hosszasan váratott magára…
Két éve már hogy annyira sóvárogtam egy aranysakál trófeára. Mintha nem csak a neve lenne arany, hanem tényleg színaranyból lenne tetőtől talpig. De mind hiába. Mindig mondták hogy sok van itt, meg sok van ott, úgy elszaporodtak, hogy hatalmas károkat okoznak, leölik a gidákat, nyulakat, fácánokat és szinte mindent ami él és mozog. De valahogy nekem soha nem jött össze az elejtése. Már már misztikussá vált a szememben gyerekkoromban olvasott Toldi Miklós „farkasa”, mert oly sokszor hallottam a vonyításukat ha vendégeskedtem valahol,néha megpillanthattam egy egy másodpercre, de mindig eltűnt mint a kámfor mire csővégre került volna. Somogyba hívott a drága barátom ismét,hátha teljesül a vágyam. Már nem először futottunk neki a kalandnak. Gondosan bepakoltam a 223 REM CZ 527 kis puskámat amit születésnapomra kaptam a barátaimtól. Semmi más nem hajtott csak a tudat, hogy lehet ma végre sikerül. Első aranysakálomat szerettem volna teljes alakban preparáltatni,hogy vadász trófeáim egyik éke lehessen majd. Korábban érkeztem a tervezettnél,nehéz lábbal nyomtam a gázt most is, hogy még világosban ki tudjak ülni. Készültek a fogadásomra a srácok, kis csalit is vittek a kiválasztott helyre előző este. De mint sokszor a tervek csak tervek maradtak most is,és az indulás előtti pillanatban más helyet találtunk ki nekem. Egy négyes kereszteződés lett a helyszín az erdőben egy zárt lesen,ahol gyakran ólálkodnak a sakálok. De akkor este hiába vártam csendben,majd hívtam őket. Semmi.. Még a vonyítást utánzó sípra sem válaszolt most egy sem a távolból. Hosszú órák teltek el így,csak a szél hajtogatta a fák ágait,mik szabadultak a megsárgult levelektől szaporán. Fél 11 körül írtam az üzenetet: „Szerintem lassan jöhetsz értem. Nincs semmi. Egy őz volt nem rég. Azon kívül egy reccsenés se egész este….”Jött is a válasz nyomban: „nézzél ki a kinti lesre… vagy nagyon jönnél már be? „Mire én: „Ok. Kisétálok. Annyira nem mennék. Majd éjfél előtt gyere értem.”Pakoltam és máris indultam a repce melletti kis lesre úgy is ott vesz fel az autó majd. Üres volt a tábla,kicsit odébb csak egy magányos bika csipkedte a repcét komótosan. Le sem ültem, hanem a zsebemben melengetett nyúl sírás síppal kezdtem el a hívást. Talán a csalódottság miatt,de valahogy olyan keserves sírást imitáltam, hogy még majdnem meg is szántam azt az elképzelt nyulat amit éppen fojtogat valami ragadozó..
„Köszönöm hogy az életed adtad hogy most ilyen büszke lehessek végre.” Vizsgálgatva észrevettem hogy egyik lábán hiányoznak az ujjai és hogy egy termetes kan. Talán ellőtték anno vagy egy csapda lehetett ifjú korában. Sose tudjuk meg. Miután egymás mellé fektettem őket, maradt még kis időm gyönyörködni bennük. A sejtésem beigazolódott,egy érett pár feküdt ott egymás mellett szorosan. Tudtam hogy most már nem csak egy preparátum lesz, hanem kettő. Mert én bizony el nem választottam őket az életükben,és most a haláluk után sem fogom. A preparátor mester és az én fantáziám majd megálmodja miként ábrázolja örökké tartó szerelmüket a saját kis birtokukat adó diorámájukon.Mikor megjöttek értem és meglátták a terítéket,kitört a nagy örömködés,hisz arról beszéltek ide felé,hogy szegény Csabi most sem járt sikerrel. Pedig ez egy sakál járta hely. Talán én is csak akkor hittem el hogy sikerült,amikor gratuláltak hogy végre teljesült a nagy álmom,és keresni kezdték az avató botot. Hisz ma végre sakál vadász lettem én is!
Írta: Bukovszki Csaba