Lázas készülődéssel telt a hetem, mert ha március akkor valahol az erdő beláthatatlan avarán már ott várakoznak a szalonkák.
Várják a hajnalt majd az alkonyt, hogy rövid égi táncukkal búcsúztathassák a napot. Fegyverem nem rég talált vissza hozzám, szépészeti beavatkozáson esett át, újra polírozták a tusát. Félő volt, hogy nem készül el, amiről hallani sem akartam mivel szentül hittem, hogy valahol az ismeretlen akácos mélyén ott vár rám az erdő királynője. De itt van, készen szépen, most már semmi sem állhatja útját a reményekkel teli vadászatnak. Miközben ezeket gondolom már buzgón törjük a sűrűt, mert elszaladtak a napok én pedig már itt vagyok. Ez az akácos nagyon közvetlen, nem igazán enged minket utunkra, marasztalna, ha tudna, de mi csak megyünk előre. Kicsit nehezebben haladok, fegyvertokommal szimpatizálnak a szúrós ágak, nem akarják velem engedni tovább. Tudom jobban jártam volna, ha csak a fegyvert hozom be ide magammal, de már reggel óta hallgatom, mit tesz majd a bozótos a fényes karcmentes tusommal. Nem egyedül jöttem, hárman törjük az erdőt, de Imre kintebb megáll.
Én meghívó barátom nyomaiban lépkedek, ő már ismeri a járást, és szívből örülök, mikor hátraszól, hogy már csak 30 méter. Majd egyszer csak vége szakad a tüskés mindenségnek, egy kis tisztásra érünk, amiről nem is hinném, hogy itt lehet. Bence nem megy tovább, velem marad és bár hozott puskát biztosít róla, hogy Ő ugyan addig nem lő, mg én ki nem duplázok. Elmosolyodok, mert én már egy lövésnek is örülnék nem hogy kettőnek! Viszonylag magasan a nap még, de mintha már laposakat pislogna, húsz perc múlva majd elindul és búcsút int. Addig viszont hallgatjuk a rigókat és más énekeseket, akik látszólag fittyet hánynak a közelgő éjszakára. Még túl fényes és hangos minden, van egy kis időm felmérni a tisztást, aztán mikor megunom, Marcit nézem a magyar vizslát. Ő már figyel és vár, reméli, hogy ma adok neki egy kis munkát. Bence mesél róla, hogy ha lehet, ne nagyon hibázzak, mert méltatlan nyüszögés lesz az ára. Ha valaki én aztán megértem, nem azért várakozik itt velünk, hogy a levegőbe lődözzek. Még váltunk pár szót majd az órára nézve, tudjuk most már lassan érdemes lesz résen lennünk. A nagy fák irányába nézek, mert Bence szerint onnan jönnek. Aztán éber figyelmünket és mély gondolatainkat megtöri egy lövés, majd még egy. Imre felől jött, mi pedig csak kapkodjuk, a fejünket hátha erre tévedne. Majd tényleg a nagy fák irányában meg is látunk kettőt, de távol és már el is tűntek. Érzem, ahogy forrón lüktet a fülem, puskámat a kezemben tartom lövésre készen. Majd hallom a hangot, azt a félre ismerhetetlen cipogást. Már látjuk is őket, jobb oldalról jön egy cvik egyenesen felénk.
– Lőjjed!.- hallom Bencétől. Útnak engedem az első lövést, majd a másodikat is és a szalonkák csak repülnek tovább. Bence ekkor lő rájuk, de már hiába, messze járnak. Nem teszem fel magamnak a már jól ismert „hát ennek meg hová lőttem?” Kérdést, mert pontosan tudom, legalább 2 métert mögéjük és minden bizonnyal keveset is mondok ezzel. Azon nyomban megvitatjuk milyen szélsebesen jöttek, és hogy én még bizony madarat így repülni sosem láttam! Az első szalonka cvikkem és elhibáztam. Lehetett volna bennem a bosszús méreg, hisz itt repültek el pontosan felettem, de semmi ilyet nem éreztem. Pedig talán ez volt a nagy lehetőségem, a megismételhetetlen, amit nekem szánt a sors és ki tudja lesz e még ilyen? Ők elrepültek, a kis sörétszemek földet értek, én viszont a visszajátszásban ragadtam és újra látom felénk szállni őket. Egy lövés hoz vissza a kis tisztásunkra, ismét reménykedni kezdek, hátha lesz még itt öröm. Látni semmit sem látunk, ám ismét hallom a legszebb hangot, mit vadász ilyenkor hallhat, a cipogást. Aztán már látom, ő is jobbról jön, de egyedül és csak fácánhoz illő sebességgel. Nem repül ránk, úgy gondolja, kifordul jobbra, már a fák között jár, de én szeretném, ha maradna. Durrr! Több mint egy év erdőzúgása után visszhangozza az erdő: Bence, leesett!
Marci ekkor már rég el is ment, örül, hogy nem maradt szórakozás nélkül és talán magában azt mondja: Na mégse annyira balfácán! Közben megölelem Bencét és Ő is mosolyog, bár nem tudom, hogy azért mert sikerült vagy, mert olyan lettem, mint egy gyermek a karácsonyi ajándékbontás során. Marci visszajött és szájában ott van az a kicsiny madár. Lehet, hogy a sors nem nekem szánta azt a cvikket de, csak azért mert Diana másként akarta. Ha valamit már megtanultam itt a vadász mindenségbe azaz, hogy amit Nekünk szánnak azt más nem emeli le előlünk, legyen akármilyen sörétlövő is. Diana így akarta és én annyira hálás vagyok érte. Nem csak, hogy sikerült levarázsolnom az alkonyi levegőből az erdők királynőjét még előtte módom volt megtapasztalni miért is övezi ekkora tisztelet és láz ezt az egyébként alig ismert szalonkát. Van valami megmagyarázhatatlan varázsa ennek a madárnak, ami minden igazvadász szívét lázba hozza anélkül, hogy arra magyarázatot találna.
– Kicsit nyálas.- mondja, Bence mikor elveszi a vizslától.
Bánom is én! Csak a tolla legyen szép, hogy a preparátor azért nagyon majd ne szidjon. Nem vettem azonnal a kezembe, barátom még kérte, hogy azért csak töltsek, újra hátha jön még valami, de én már nem bántam. Lemoshatatlan vigyorral álldogáltam ott egy darabig, majd mikor már a nap szinte teljesen lebukott és a fácánkakasok is bóbiskolva pihentek a gallyakon végre kézbe foghattam ezt a hosszú csőrű repülő tündér madarat. Még mindig el sem hittem, nem is tudtam miképp fektessem a karomra nagy zavaromban. Végül egy kis segítség után elkészültek a felejthetetlen emléket megörökítő felvételek. Velem és a szalonkával, majd csak a puskámmal és a madárral. Itt már valahogy nem volt olyan fontos az a fényes tus, gondolkodás nélkül tettem le a legideálisabb helyre, hogy méltóképp örökíthessem meg őket együtt. A telefonom vakuját látva eszembe jutott mi is az vakuemlék. Az olyan emlékeket nevezzük, így amelyeket valószínűleg évtizedek múlva is ugyan olyan pontosan tudsz majd visszaidézni, ha lecsukod a szemed, mintha éppen abban a pillanatban ott állnál és újra megtörténne. Számomra minden első vadam terítékre hozása egy ilyen vakuemlék. Azért kedvelem a fényképeket, mert mindig emlékeztetnek a múltra, viszont engem arra is, hogy a végkifejlet sosem fontosabb, mint az ahhoz vezető út, idő, és a történések.
Időközben teljesen besötétedett, és mi ismét a tüskés sűrűt törtük. Egyik kezemben a puska és a világító telefonom, másikban pedig az imádott madaram, amit semmi esetre sem engedtem ki a kezemből, pedig jó párszor végig suhant egy-egy tüskés ág az arcomon. Fellélegeztem mikor a kocsihoz értünk, majd Bence megkért, hogy legyek szíves még egyszer letenni a földre azt a nagy becsben tartott szép tusú fegyvert, ami jelentőségét is veszítette rögvest mikor a szalonkával együtt szerepeltek.
Természetesen előkerült a nap során lőtt első szajkóm is, aki már ott feküdt az erdő királynője társaságában, jobb oldalukon, hogy a lelkük gondtalanul tovább állhasson és szívből kívántam, hogy zúgjon nekik odaát!
Bence nem tanult hivatalos avató szöveget, nem is mondott költői megfogalmazású históriát, még is éreztem Ő legalább annyira örül, mint én a térdeplő tiszteletét megadó vadász. Így történt hát, hogy egy március végi, rigódalos hűvös alkonyi húzás piros betűs nappá vált a vadásznaptáram oldalán. Egészen pontosan első szalonkám Ünnepnapjává.
Üdv a vadásznak, tisztelet a vadnak!