Szépen lassan sötétedett, a karórámra néztem öt óra pontosan mikor elindultunk. Október 16., amely számomra egy örök élmény marad, mert elejthettem ezt a csodálatos dámbikát.
Ez az októberi nap sem sokban különbözött mint a többi, már messze járt a meleg nyár a gímbikák bőgése után eljött a barcogás is, amely számomra adott egy lehetőséget arra, hogy terítékre hozhassak egy dámbikát. Már majdnem sötétedett mikor 5 órakor elindultunk. A szél lassan lengedezett, de szerencsére nem hozott magával hideg levegőt. Cserkelni indultunk a Kundacsi Róna Vadásztársaság területére, amely Bács-Kiskun megyében található, amely tipikusan nagyvadas terület, de nem láttunk egyetlen egy gímszarvast sem.
Egy erdős területen haladtunk, amelyet már igen megtépázott az ősz érkezése. Hatalmas volt csend, csak apró neszeket hallottunk és a lépteink verte tompa zajokat. Ahogy haladtunk utunk során találkoztunk kisebb és nagyobb bikákkal. Pár méterre, pedig egy nagyobb disznó konda sietett az éjszakai falatozásra vagy éppen egy „családi” dagonyázásra. Bólintottunk egymásnak, hogy mit is látunk, de a kísérőm megkért, hogy ne lőjek rájuk inkább, mert így akár a szarvasokat is elijeszthetem aztán nem kerül semmi ma a terítékre. A disznók figyelembe sem vettek minket, szépen elturkáltak, majd a közeli bozótosba beváltottak és eltűntek.
Egyre kíváncsibb voltam arra, hogy Diána vadászistennő mit tartogat számomra, mert a disznókat elengedtük. Bíztam abban, hogy ez figyelembe veszi és felkínál számomra egy gyönyörű dámbikát. Már éppen a lővilág határán voltunk, mikor megpillantottuk egy 2 kg körüli bikát. Megálltunk, a kísérőm mondta, hogy lőhetem. Izgulás fogott el még talán a kezem is bele remegett egy kicsit. Az egekig szökött az adrenalin, de cselekednem kellett nem gyönyörködhettem benne tovább. Így nem sokáig tétlenkedtem útjára engedtem a lövedékem a bika azonnal tűzbe rogyott. Vártunk egy kicsit aztán odamentünk hozzá. Elmondhatatlan érzés volt az állat mellé térdelni/guggolni. Abban biztos vagyok, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot.
Írta:
Philip László
