Egyik pénteki napra megbeszéltük egy barátommal, hogy kimegyünk sutázni. Siettem nagyon haza, mert sűrű volt a napom első fele és már korán sötétedett ezért minél előbb oda kellett érnem a területre.
Otthon összepakoltam, kaptam a fegyverem, lőszert hozzá és a többi szükséges eszközt. Már közbe ment a telefon: – mikor érek már haza mikor megyünk?! –
Gyorsan beültem a kocsiba, felvettem cimborám és indultunk ki a terültre. A nagy kapkodásban a lőbotot otthon felejtettem, így kísérőm hozta az övét, ami nem volt túl előnyös, mert jóval alacsonyabb mint én, de leleményesen megoldottuk.
Leálltunk a terepjáróval és elindultunk cserkelve egy nagy legelő felé, amely egyik szélén egy sűrű fiatal erdős rész terült el. Amint kiléptünk a takarásból és ráláttunk a gyepre már a fiatalos szélén kint állt egy suta két gidával. Elég egészségesnek tűntek, így nem bántottuk őket, ha akartuk volna se lett volna rá lehetőség, mert hirtelen valamire felkapták a fejüket és iszkiri a sűrűbe.
Előrébb mentünk a szélen, hátha kijön egy lőhető példány. Egyszer csak egy nagy fekete kutya ugrott ki és indult el felénk valószínűleg ez zavarhatta meg az őzeket. Lövést sajnos nem tudtunk rá leadni, mert távolabb pont vonalba volt egy traktor.
Már szürkült erősen majdhogynem kiléptünk a lővilágból, amikor egy olyan 300-350 m-re megjelent egy sánta gida őt követte még 4 őz tarvad. Nem is volt kérdés ki kell venni az állományból.
Megpróbáltunk, minél közelebb cserkelni olyan 180 m-ig sikerült, amikor kiszúrtak minket és elindultak befelé, szerencsére akkor már biztosak voltunk benne, hogy lőhető. Egy füttyszó a vad állt és eldördült a lövés. Szépen lehetett hallani becsapódást, nem szenvedett tűzbe rogyott. Mikor odaértünk az elejtett vadhoz láttuk, hogy szerencsétlen gidának a jobb hátsó csülke valamilyen sérülés miatt nem volt.
Be volt már neki forrva nem friss sérülés, de valószínűleg nem élte volna meg a telet. Végső tisztelet megadása után néztük még kicsit az igazi selejt gidát, akit megváltottunk a szenvedéstől. Kicsit szomorkodva sajnálva viszont nyugodt szívvel álltunk felette, hogy már az örök mezőket rója. ahol nem szenved többet.
Írta:
Nagy Szeverin