Egy szép nyári délután volt, augusztus 7-et írtunk. Az édesapám egy életre szóló ajándékkal lepett meg engem.
Lehetőségem nyílt egy őzbak elejtésére. Ettől szebb ajándékot talán nem is kívánhat az ember. Egy kedves barátommal vágtunk neki az ígéretesnek tűnő vadászatnak. Konkrét cél vezérelt bennünket, így haladtunk előre az autóval. Kis utazás után a területre értünk. A kocsit hátra hagyva gyalog indultunk tovább. A korábban kiszemelt bak pontosan azon a helyen pihent, ahol az előző hetekben megfigyeltük. A séta átváltott cserkelésre, a magas fű takarást nyújtott, de valamilyen szinten nehezítette is a dolgunkat. A kaszálón hagyott bálák között próbáltuk megtalálni a megfelelő pozíciót. A sípra nem reagált, így tovább helyezkedtünk. Egyre közelebb kerültünk az ajándék bakhoz, már csak 17 méter választott el a célpontomtól. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy „csapdába” kerültünk… Nem messze tőlünk jobbról egy suta méregetett bennünket, balról pedig a szél húzta volna keresztbe a számításunkat. Nem maradt más választásunk csak a vadász egyik nagy erénye vagyis a türelem és a várakozás. Csendben figyeltük, aztán a nemes jószág felállt, de még most sem volt lehetőségem tiszta lövést tenni rá, mivel csak az agancsa látszott a fűben.
Párat lépett és a feje, nyaka egy része is látszott már. Nem volt több idő a várakozásra. A suta baj jóslóan figyelt, a szél is egyre jobban a bak felé húzott.
-Próbáld meg! – hangzott el a várt mondat, én nem szóltam semmit csak tettem a dolgom.
Biztosító kattant, és egy jónak saccolt célzással útjára engedtem a lövedéket. A bak tűzbe rogyott bármiféle szenvedéstől mentesen.
A végtisztesség megadása után egy képet készítettünk és indultunk haza, hogy méltó módon fejeződhessen be az első őzbakom elejtése. Csodálatos vadászat volt, ami nem zárult volna sikerrel az én kedves barátom rafináltsága, ügyessége és segítőkészsége nélkül.
Köszönjük a beszámolót Kander Áronnak
