A vadászat, vadűzés, erdőjárás és az állatok már kis koromban az érdeklődésem középpontjában álltak. Ez nem is csoda, hiszen a családomban többen is hódolnak, hódoltak ennek a szenvedélynek, mint édesapám, vagy nagybátyám. Mondhatni az anyatejjel szívtam magamba az erdő, a természet és a vad szeretetét.
Ahogy telt múlt az idő egyre jobban elmélyedtem ebben az ősi mesterségben és eljött az idő mikor már hivatalosan is tagja lehettem a „zöld céhnek”. Elejtettem első vadjaim, először apróvadjaim (első elejtett vadam egy tőkés réce gácsér… sohse felejtem el), melyeket már követett az első őzbak, első vaddisznó és még lehet sorolni. Az első gímszarvas bika gondolata még egy álom volt, hisz erdeink királyáról van szó. Eddig csak elképzelni tudtam eme nemes vad elejtésének pillanatait Széchenyi Zsigmond, Bársony István és még sok vadászíró könyvei alapján. Nem is gondoltam volna, hogy ily hamar esélyem nyílik vadászni a magyar mondák eme mitikus állatára. Egy barátom, aki a mindennapi életben és a vadászatban is társam egyszer csak azt mondta nekem, hogy ejtsem el én is az első bikám, még pedig ahol ő is tette. Fiatal lévén nem rendelkezem még állandó keresettel, így a körülményeket is meg kellett teremtenem. A nyár első hetei munkával teltek reggeltől estig, de megérte, mert összegyűjtöttem elég pénzt a vadászatra. Már csak várni kellett szeptemberig. A nyár elröpült és eljött szeptember és ezzel együtt a bőgés is. Barátomhoz és hozzám csatlakozott egy harmadik vadász is, aki társammal még együtt végezte el a tanfolyamot. Így kiegészülve elindultunk Nógrád megyébe. A vadászházhoz értünk, mindenki bemutatkozott, megtörtént a beírás, mindenkit kiosztottak a kísérőjéhez és indultunk a vadászterületre. Egy dombról indultunk cserkelni. A táj változatos képet nyújtott, néhol fásulások, erdős foltok, néhol tarlók, napraforgó táblák, máshol kopár dombok. Néha leereszkedtünk egy dombról, máskor felkapaszkodtunk egyre. A nap csak ment le lomhán. Egy tisztásra értünk ahol láttunk egy bikát messze, de már egyre jobban szürkült, így nem tudtuk megállapítani, hogy lőhető e. Így lett vége az első kimenetelnek. Ezek után elfoglaltuk szálláshelyünket, mely a falusi turizmusnak megfelelően egy parasztházban volt. A szállásunkra és ellátásunkra egy szavunk nem lehetett. A finom vacsora után nyugovóra tértünk, hogy hajnalban újult erővel indulhassunk vadászni. Nem sokat tudtunk aludni az éjjel. A cserkelés ugyanonnan kezdődött ahonnan előző nap este. Nem is mentünk sokat és még szürkületben megláttunk egy bikát, melyet meg is közelítettünk némileg, és bár mindkét szárán villás bika, mégis korosabb példány volt, mi pedig „fiatal selejt” példányra vadásztunk. Nekem személy szerint a dárdás bika volt az, mely tetszett, de erre később visszatérek. A középkorú bika bőgést hallván, annak irányába elindult. Tőlünk jobbra mező terült el, melyet fák választottak el. Ott legelt egy rudli, de itt csak csapos bikák voltak néhány tarvad társaságában, így tovább cserkeltünk. Utunk végig hegyoldalon vezetett, festői erdős közegben. A terep nem volt könnyűnek nevezhető, az egyik irtásban azt vettem észre, hogy a gaz és az akáchajtások már-már a fejem fölé érnek és vadszeder indákba akad bele lábam minden lépésnél. További utunkat tisztások is keresztezték, de szarvast nem láttunk. A cserkelés végére érve, kísérőm megmutatta, hogy honnan indultunk… nem kis távolságot tettünk meg, melyet hátrahagyott, sűrű, ekkor még zöld lombú erdő fedett, néhol tisztásokkal tarkítva. Visszamentünk a vadászházhoz majd a szálláshelyre. A harmadik kimenetel annyiban különbözött, hogy még nehezebb terepen cserkeltünk, mert sűrűbb volt az aljnövényzet, de rengeteg szavast láttunk… lőhető bikát, egyet sem. Épp elcsíptem tekintetemmel futtában egy kehelykoronás bikát, de gyorsan el is tűnt egy domb mögött. Ennél sokkal nagyobb látványosságot tartogatott a negyedik kimenetel, ugyanis ekkor láttam először bőgő bikát, de nem is akár milyet! Épp egy dombos területen cserkeltünk, amikor mély, de ritka és rövid bőgéseket hallottunk. A gerinc mögül elő is jött a hang tulajdonosa. Először csak a „gyertyákat” láttam fehérleni, majd az agancs egésze előtűnt végül a bika is, úgy 50-60 méterre. Egy tizenhatos, ereje teljében levő bika volt az úgy 10 év körül vélhetőleg 9 kg-os aganccsal és még ereje teljében volt, a kulminálás jelét még nem mutatta. Gyönyörű élmény volt, mely örökre bevésődött emlékezetembe. Végül ez a kimenetel se végződött avatással. Az utolsó kimenetelnél ott vadásztunk ahol a harmadik alkalommal is, de most a fák mellett cserkeltünk egy lesig amire felültünk és ott vártunk. Velünk szemben tisztás terült el, mely mögött erdő húzódott, ezt figyeltük. Egyszer csak kísérőm megszólalt: „Ott a bikád!”. Mivel nagyon messze volt és addigra vissza is húzódott rá kellett, hogy cserkeljünk. Egy kis fás sávba cserkeltünk és ott vártuk, hátha kivált. Már vészesen szürkült és nagyon izgultam, hogy nem látjuk meg a bikát napnyugta előtt. Eközben jobbról két dámszarvas ünő bandukolt elő, de nem tudtam rájuk úgy oda figyelni, mert minden idegszálammal a gímbikára koncentráltam. Kísérőm már jelezte is, hogy még pár perc és vége a vadászatnak, mert vészesen szürkült. Ekkor előjött a bika, de már figyelt minket és mikor kísérőm szétnyitotta a lőbotot, észre vett minket és megugrott, de kísérőm rábőgőtt egyet, amire megállt a bika, keresztbe fordult és figyelt. Ekkor célba vettem, de igen nehezen mert már éppen hogy csak a lő világ határán álltunk és zavartak a céltávcső elé belógó gallyak. Végül eleresztettem lövésemet, mely után porfelhőt láttam. Lövésem hátra csúszott, de nem volt idő ezen hüledezni, így ismételtem, közelebb mentünk és megadtam a kegyelem lövést. Eddigi talán legpocsékabb lövésem volt az első, melyet vadra leadtam és a bika hátsó gerincét érte. Mikor odaléptünk hozzá kifújta utolsó páráját és meghatódottan megköszöntem neki, hogy nekem adta az életét, ezek a pillanatok szavakkal nehezen leírhatóak. Kísérőm gratulált és átadta a töretet és neki is köszönetet mondtam, hogy hozzá segített engem az élményhez. A bika mindkét szárán dárdás volt, el se hittem, hogy Diana így meghallgatott és ekkora szerencsém volt. Azt hiszem erre szokták azt mondani a vadászok, hogy amelyik vad nekünk van szánva, az a miénk is lesz. Készítettem pár fotót a helyszínen majd kizsigereltük, felraktuk és elvittük a vadászházhoz. Elkészítettük a ravatalt és a vadászháznál lévők felavattak. Barátom lett a „keresztapám”, ő fenekelt el elsőnek, majd sorra haladtak. Amikor vége lett az avatásnak leültünk és a távol, bőgés zaját hozta felénk. Az egyik hivatásos azt mondta: „Siratják az elesett társukat”.
Írta:
Bócsi Balázs