Amikor a június a legszebb zöldet ölti magára, nehéz veszteg maradnia az embernek, kinek a természet az “otthona”, s mintha ez magában nem lenne így is elég szép, a mező szivárványszín száz virága ékesíti, hogy még szemet gyönyörködtetőbb, még ellenállhatatlanabb legyen.
Micsoda látvány, ékes harmónia, amit az őzek vöröslő színfoltja varázsol még tökéletesebbé. Az őzsuta fűbe rejti nemrég született fiát, s míg ő füvet csipegetve igyekszik mielőbb visszanyerni anyaságban megviselt formáját, az őzgida engedelmesen lapulva, csendben várja vissza őt.
Az esetlenül, bolondosan ugrabugráló dámborjak látványa még a legacélosabb arcot is mosolyra fakasztja. Mintha csak azért teremtettek volna, hogy az ember lássa ezt a gyermeki pajkosságot, ezt a védtelen bájt, s jobbá, gyengédebbé, jámborabbá váljon.
Kissé borongós, szeles vasárnap délután egy 25 méteres lelátóról csodáltuk családommal ezt a meseszép világot. Azt mondják tiszta, napos időben innen látni lehet a Tátra és a Mátra hegyeit, ma azonban a szélben gomolygó fellegek miatt erről nem bizonyosodtunk meg, de a látvány így is páratlanul szép volt.
Még haza sem értem, újra éreztem a vonzását, hívó szavát ennek a mesteri alkotásnak, amit nem tudtam, de nem is akartam legyőzni. Két vadásztárssal zötyögtünk a terepjárón kifelé a területre, s elfoglaltunk három egymáshoz közeli leshelyet. A búzatábla, s a napraforgó menti ösvény vaddisznók árulkodó lábnyomait fedi fel. Tökéletesen igénytelen voltam a helyválasztással kapcsolatban, s nem ostromoltam vágyaimmal, kívánságokkal Dianát, én csak kinn akartam lenni, csendre, békére, tücsökzenére vágytam.
Vég nélküli búzatábla szélében ültem, egy nagy erdő csücskében. Hátam mögött hűs vizű forrás nyújt enyhülést a szomjazó vadnak a tikkadt nyári melegben. Verebek csobbantak, fürödtek benne, hangosan tollászkodtak, verdestek szárnyaikkal a sekély víz szélében. A napnak most nyoma sincs, felhők uralják az eget. Nem fenyegető a színük, inkább enyhe záport, szitáló esőt ígérők. A szélben hullámzó kalásztengert kémlelem távcsövemen át. Itt-ott felbukkan egy hosszú fülpár, majd újra lebukik, eltűnik a láthatárról. Őzanyák bújtatják a búza biztonságában utódaikat, amíg kicsit felcseperednek, megerősödnek, s hamarosan kicsalogatják, megmutatják nekik a csodaszép, zöldellő világot. A messzi távolban egy őzbakot is felfedezek. Lassan halad a búzában, csak a feje látszik ki belőle. Háborítatlan nyugalom, csend uralja az egész tájat, csupán a búza susogása hallatszik az enyhe szélben, meg a faluból az esti harangszó.
Épp csak, hogy elült az utolsó kondulás visszhangja, megzizzen a búzakalász. Dülöngélő szárai közt valami mocorog. Itt a szélén csak térdig érő a termés, mégsem látszik mi bujkál, kotorászik benne. Végre kibukkan egy apró test. Őzgida, de nicsak… valami dudorodik a fején. Szememhez emelem a távcsövem, nézem a két szőr fedte dudort, az egyik felén alig fél centi hosszú, fehérre pucolt kis bütyök, legalábbis ennyi látszik belőle. A másik felét szőr fedi.
De ekkor feleszmélek, s közben nagyot dobban a szívem. Június közepe van, az idei gidák még ott bóklásznak, botladoznak anyjuk árnyékában, most próbálgatják erőtlen, vézna lábacskáikat. Az kizárt hogy ez idei őzgida legyen, ráadásul fehérre pucolt aganccsal. Ha pedig nem gida, akkor ez egy tavalyi születésű őzbak. Óvatos léptekkel halad, válogat a búzatábla csemegéiből. Kicsiny termete, és fejének domborulatai éppen megfelelnek egy átlagos gidának az őszi hónapokban. Ha néhány hónappal később jelenik meg, egyértelműen idei baknak gondolná az ember. Ha jobban megnézem, még a tekintete is olyan gyermeki. Riadt, félénk viselkedése bizonytalanságáról árulkodik, hangtalanul, szinte lábujjhegyen jár. Üldözött, számkivetett benyomást kelt. Nem volt túl kegyes hozzá a sors, apró teste valamiféle nyavalyát rejthet, s ínséges, sanyarú létét silány “agancsocskái” híven tükrözik.
A les sarkából halkan felemeltem, kitámasztottam a fegyverem, távcsövem nyilával lassan követtem hitvány testét, mert a búza takarásában haladt. Mikor egy szempillantásra megállt, vézna nyakának egy pontjához piciny rést találtam a kalászok szárai között, és lassan útjára engedtem a lövedéket. A golyó lesöpörte parányi termetét a láthatárról, s fellélegezve nyugtáztam, hogy nem szenvedett.
Elküldtem egy-egy mondatot vadásztársaimnak telefonon, hogy mit lőttem, és hogy nem kell keresni, hadd vadásszanak nyugodtan tovább, utána csendben hozzáballagtam a bakhoz. Egy kézzel fel bírtam emelni, hét kiló sem lehetett. A les mellett jobb oldalára fektettem, s még egyszer megnézegettem. Szomorú pillanat volt, sajnáltam, egyben éreztem, helyesen tettem. Ő ugyan ártatlan volt, mégsem maradhatott életben. A tenyészet kirekesztettje volt, s talán sosem lett volna nyugodt, felhőtlen élete a vadon ádáz körforgásában. A természet kemény törvényei bizonyítják, a gyenge üldözötté, földönfutóvá, esélytelenné válik.
Vadász vagyok, meg kellett tennem!
Kicsit arrébb húztam, kizsigereltem, majd felültem vissza a lesre. Még csak szürkület volt, mikor közeledni láttam az egyik vadásztársam, később kiderült, telefonját az autóban felejtette. A lövést jól hallotta a közelből, de nem tudta, mi a helyzet, jobbnak látta utánanézni.
– Mit lőttél gidát? – kérdezte mosolyogva kezet nyújtva, mikor a vad fölé hajolt.
– Ilyen bakot! – méltatlankodott – Te vonzod ezeket a kis bakokat! – mondta mosolyogva. Valóban, szinte minden évben rábukkanok egyikre, vagy ők találnak rám.
– Ez már a hányadik ilyen bakod?
– Ő a hatodik – feleltem elgondolkodva.
Hazafelé felvettük a társunkat is. Ő egyáltalán nem tudta mi történt, mert az üzenetet nem tudta elolvasni a szemüvege nélkül, a lövést meg nem hallotta.
– No ez a szelektálás! – mondta elismerőn, mikor otthon kitettük a vadat – nézzétek azt a lövést, és már ki is zsigerelte! – áradozott vállamat veregetve.
– És hánykor lőttél? – kérdezte.
– Éppen csak elmondtam az Úrangyalát, és jött a bak! – feleltem, s nagyot kacagtak rajta mindketten.
Békesség neki Odaát!
Írta:
Híves Tóth Éva, 2016. június