Ebben a posztban összegyűjtöttük nektek a hét legszebb idézeteit. Jó időtöltést kívánunk!
1.
„Csend kell ahhoz, hogy megérezzük a mindenséget, hogy meghallhassuk az örökkévalóság szavát. A csend az örökkévalóság alkotórésze. A világ elmúlik, de a csend megmarad, azért érezzük azt, hogy mérhetetlen erő és el nem érhető bölcsesség rejlik a csendben. „ /Széchenyi Zsigmond/
2.
„Elvettem egy életet.
Szerinted gyilkos vagyok.
Szerintem vadász vagyok.
Lehet, hogy sohasem fogjuk megérteni egymást. Pedig én szeretném!
Talán el kellene magyaráznom neked, hogy mit jelent a vadászat – nekem.
Mert neked és nekem nem ugyanaz ennek a szónak a jelentése.
Neked a vadászat egyet jelent az öléssel, de nekem – érthetően – ennél többet jelent.
Sokkal többet! A vad halálához vezető út, a közben átélt pillanatok nagyszerűsége és az élményt meghatározó hangulatok összessége teszi a vadászatot, s benne a zsákmányszerzést atavisztikus szükséggé, megtapasztalását feledhetetlenné és érzéseit megismételhetetlenné.
Ezek az írások túlmutatnak a vad halálán, s megpróbálják megmutatni, hogy a vadász is – ember.
Vadász vagyok!
Szerinted?” /Pintér Norbert – Vadászhónapok/
3.
„Nagyon bölcs az emberi természetnek az a tulajdonsága, hogy a kínzó emlékeket idővel elhalványítja, de a kedves élményeket megőrzi, sőt esetleg még meg is színesíti. Az ember sok mindent megtanulhat egy kutyától, még akkor is, ha az olyan lüke, mint a miénk – írtam. – Marley arra tanított, hogy minden napot féktelen örömmel és boldogsággal éljek meg, hogy ragadjam meg a pillanatot és hallgassak a szívemre. Megtanított arra, hogy élvezzem az egyszerű dolgokat: egy séta az erdőben, a frissen leesett havat, egy szunyókálást a téli nap sugarában. És amikor megöregedett és mindene fájt, arra tanított, hogy a viszontagságok között is maradjak optimista. De legfőképp a barátságról és az önzetlenségről tanultam tőle, s mindenekfelett a megingathatatlan hűségről. Meghökkentő elképzelés volt, hogy csak most, halálában értettem meg teljesen: Marley a mentorom volt. Tanárom és példaképem: Lehetséges, hogy egy kutya – bármelyik kutya, főleg olyan dilis, fékezhetetlen, mint a miénk- képes megmutatni az embernek, hogy mi az, ami valóban fontos az életben? Hittem benne, hogy igen. Hűség. Bátorság. Elkötelezettség. Egyszerűség. Öröm.” /John Grogan/
Fotó: Surányi Bálint
4.
„A kiáltások elmúlnak, és elcsattan a káromkodó üvöltés is, de a szeretet simogató lágy szava mindig kísért, mindig susog, mindig igaz és múlhatatlan, mint a nyírfák suttogása, ha nincs is szél, és a nádas titokzatos sóhajtása, ha szellő se mozdul az álmodozó víz felett.” /Fekete István/
5.
„… a Kan szőréről apró erekben csorog lefelé a sár, fekete foltokat olvasztva csöppen a deres fűre. Amint felér a pataktól a bokros legelőre, ismét hallja a koca vinnyantását, és már óvatosan szél alá somfordálva kerüli a talpon álló kondát… … a vadászt az újabb visítás pontosan jó helyre igazítja, közben teljesen megvirradt, és már a keresőtávcsövével vallatja a nagy vadkörtefa környékét, ami alatt meg is lát két turkáló süldőt. Majd két nagyobb alak tolakszik ki a deres tisztásra, elől a gömbölyű mázsás koca, utána pedig a sörtéjét felborzolva tartó, habzó szájú, csapott farú kan.Óvatosan emeli le a fegyverét a válláról, de félúton lefagy a mozdulata, ugyanis előtte alig pár méternyire – a kocát kerülgető kantól talán még nagyobb – „kétpupú” disznó, egy másik hatalmas kan óvatoskodik be a bálozó társaság és ő közé…” /Juhász Ferenc – Szalonkától szalonkáig/
6.
”Akármilyen is a vadász, először legyen – ember! Ember, akit nem az ölés, a pusztítás élvezete hajt, hanem csak a golyóra érett, selejtezendő vagy életveszélyesen támadó vadra emel fegyvert, vagy pedig a tudományos ismeret, gyűjtés sarkallja, és akinek biztosan hordó fegyvere csak akkor dörren, ha a célgömb a vad testének azt a pontját takarja, ahol a golyó villámcsapásként teríti le az állatot…
Akinek szívós kitartása, fáradhatatlansága, bátorsága szerénység mögött rejtőzik, és akinek soraiból a természet és minden élőlény: ember és állat iránt meleg szeretet árad.” /Róna István/
7.
„…az erdő suttog tovább. Jár az idő, és nől az avar. Az öreg bika nyomát elmossa az eső, és mint halott lepkék, néma libegéssel rászállnak sárga levelek.
Jár az idő. Holnap már új bikák jönnek, és az öreg nyomán a holdas éjeken feldobják talán még a fekete völgyek a halott úr orgonáló hangjait.
Jár az idő. Mint a víz, folynak a percek, és túl a hegyen már gyújtogatja apró, fagyos gyertyácskáit Mindenszentek kapujában a dérdolmányú November. „ /Fekete István/
Fotó: Surányi Bálint