Ne törj pálcát a vadászok feje felett!

Hosszú, nehéz út vezetett a vadászat megértéséhez és megszeretéséhez. Gyermekkorom óta elvakult módon rajongtam az állatokért, ebből kifolyólag soha nem értettem, hogy képes valaki egy állat életét kioltani. Elítéltem a henteseket, vadászokat, de még a figyelmetlen autósokat is! Mégis a sors egy vadász családba terelt…megismertem páromat, Milánt.

Édesapja, akkor már tizenéve vadász volt, ennek köszönhetően Milánt is vonzotta-e tevékenység, de akkor még csak kísérőként vett részt a vadászatokon, mivel nem volt nagykorú a fegyvertartáshoz. Cseppet sem örültem ennek, de próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy mégsem ő oltja ki szerencsétlen állat életét. (Tipikus ostoba felfogás: „én nem ölök, mert megteszi más helyettem”.) Már az elején leszögeztem, hogy ne beszéljen előttem a vadászatról. Persze, ez elkerülhetetlen volt egy-egy családi vagy baráti összejövetelen, olyankor mindig szócsata tört ki. Mondhatott nekem bárki-bármit, vagy meg sem hallgattam, vagy pedig fújtam a saját verzióm, egyszerűen befogadó képtelen voltam a vadászattal és vadászokkal kapcsolatban. Kb. 1 éve alkottunk egy párt, amikor nagykorú lett. Rögtön jött a szembesítés, miszerint levizsgázik és vadász lesz. Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap is egyszer, de azért bíztam benne, hogy valahogy mégis elkerülhető…

Sok veszekedés és sárdobálás után, beiratkozott egy előkészítő tanfolyamra, tudván, vagy legalábbis bízva benne, hogy úgy sem ez miatt lesz vége a kapcsolatunknak. Szorgalmasan járt minden héten a felkészítő órákra, még én otthon szidtam az ősembereket, hogy mi a fenéért kellett nekik az a … HÚS. Egyik alkalommal úgy alakult, hogy vele tartottam az óra helyszínére, nyilván nem azzal a szándékkal, hogy én is részt vegyek rajta. Az eredeti terv az volt, hogy az autóban megvárom, míg annak vége lesz. Nem úgy történt…az előadást tartó úr beinvitált, mondván „ne üljek több órán keresztül az autóban”. Próbáltam szabadkozni, de ő nyert, így hát részt vettem életem első vadászathoz kapcsolódó eseményén. Azt gondoltam, hogy csak az öldöklésen lesz a hangsúly, és a drága puskákról, amikkel könnyű egy-egy ártatlan állattal végezni…DE NEM! Hatalmas meglepődés volt számomra, mert a vadállatokról és viselkedésükről esett a legtöbb szó, melyekből sugárzott az alázat és az állatok iránti szeretet. Nem bántam meg, hogy bementem. Ez annak volt köszönhető, hogy az előadást tartó úr ízig-vérig igazvadász volt, aki próbált azt nevelni az ott jelenlévőkből is. Rengeteg, számomra ismeretlen kifejezést hallottam…így hát a hazafelé vezető úton finoman elkezdtem faggatózni, hogy mit jelenthet a vércsapa, mi az a barcogás?! Milán minden egyes kérdésemre készségesen válaszolt, sejtve azt, hogy megnyílt a kapu a vadászat megismerése iránt. Idővel vadász vált belőle, ami számomra nem nagy boldogságot jelentett, de el kellett fogadnom. Nagy unszolás után, egyik alkalommal vele tartottam vadetetésre, miközben próbált még közelebb terelni a vadászat megértéséhez. Akkor jöttem rá, hogy nem tudok semmit a természetről, de legfőképp a vadállatokról sem. Szégyelltem magam, mert rájöttem, hogy csak buta ember zárkózik el a tudás és ismeretgyűjtés elől, legyen szó akár miről is. Hatalmas lépés volt részemről a felismerése és beismerése tudatlanságomnak, miszerint olyan dolog ellen vagyok, amiben csak a negatív tényezőket látom, és az érme másik oldalát pedig meg sem akarom ismerni.

Egyre sűrűbben jártam ki Milánnal a szórókhoz, olyankor tanulmányoztuk az előző éjszaka odalátogató állatok lábnyomait, vagy épp a fákon ücsörgő madarak hangját. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már zsigerből jöttek a tanultak, már-már én hívtam fel figyelmét az etetések jelentőségére. Életem első „éles” vadászata, egy társas dúvadazás volt. Ez egy vízválasztó pont volt számomra! Egyrészt mélynyomot hagytak bennem az ott lévő emberek, másrészt az ott látottak. Akkor ismertem fel, hogy különbséget lehet tenni igaz- és divatvadászok között. Mert igenis van köztük különbség! Megértettem, hogy a vadásztársadalmat egy-egy ilyen ember miatt ítélik el. De azt hozzáteszem, túlnyomó többségben voltak a VADÁSZOK, akik kiérdemelték ezt a megnevezést! Tudtam, hogy miért megyünk oda a kotorékokhoz, és azt is tudtam, hogy miért kell a rókát és a borzot gyéríteni. Mégis mikor egy foxi kiugrott a szájában lévő, kb. két hetes róka kölyökkel, azt hittem a szívem megszakad. Számomra ott-akkor véget ért az a vadászat, hazafelé vettem az irányt. Mikor Milán is hazatért átbeszéltük az ott látottakat. Úgy gondoltam, hogy nekem ennyi elég volt a vadászatból, és inkább maradok a szélsőséges oldalon. De ő nem tágított! Alkut ajánlott. Menjek ki vele lesni’, ha ott is csak negatív élmény ér, akkor feladja és elfogadja nézeteim. Kiültünk egy erdőszéli lesre, ahol várható volt a vadmozgás. Elsőként őzek jelentek meg, fél órát gyönyörködhettünk bennünk, amikor is az egyik riasztani kezdett, majd gyors tempóban távoztak is.

Milán megbökött, hogy maradjak veszteg, mivel valami közelít, azért távoztak sietősen. Azt éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéről, furdalt a kíváncsiság az új „látogató” iránt. Nem mutatta meg magát, de tudtam, hogy ott van, és ő is érezte, hogy mi ott vagyunk. Pár perc volt az egész, majd egy két reccsenéssel jelezte felénk távozását. Itt bebizonyosodott számomra, hogy nem annyira könnyű „csak úgy lepuffantani” egy vadat, mint azt eddig gondoltam. Egyre többet jártam már lesni is, de soha nem esett vad a jelenlétemben. Nem voltam ott mikor Milán elejtette első vaddisznóját, már csak a felavatására érkeztem. Nem gondoltam, hogy annyian képesek lesznek felkelni az éjszaka közepén, hogy üdvözöljenek egy újabb vaddisznóvadászt. Szebbnél-szebb beszédek hangzottak el, amelyek nagyon tiszteletreméltóak voltak. Egy már akkor belevésődött az emlékezetembe, miszerint „tiszteld a vadat, mert ő, életével fizet a te szórakozásodért!” Milán meghívást kapott Kunfehértóra les vadászatra, ahová vele tartottam, mint kísérő. Ott ejtette el második vaddisznóját, és elsőt a jelenlétemben. Ott sült el mellettem elsőnek golyóspuska, akkor láttam elsőnek mi is az a tiszteletadás, akkor tudtam meg milyen is a zsigerelés, ott tartottam elsőnek még meleg vaddisznó májat a kezemben.

Csupa új dolog ért, mégis büszke voltam. Hogy miért? A vad, aki életét áldozta a MI szórakozásunkért, nem szenvedett a jól célzott lövésnek köszönhetően. Úgy éreztem most már értem a vadászat lényegét és szükségességét, tudtam, hogy ez nem hidegvérű öldöklés volt. Milánnak abban a pillanatban térült meg a 2 éves fáradozása, amit arra szánt, hogy megértesse a vadászat szabályait, hagyományait és miértjeit. Azóta eltelt már néhány év, szóval rutinos kísérőnek számítok. Legalább úgy várok minden vadászati idényt, mintha vadász lennék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megszerettem az állatok elpusztulásának látványát, de elfogadtam, hogy ez ezzel jár. Megértettem mit jelent a vadfenntartás, mi miért szükséges! Miért is van a vadászati idény. Ha ezeket valaki nem akarja megérteni, az sosem fogja! Ezáltal mindig is el fogja ítélni a vadászokat, és nem csak azokat, akik valóban szégyenfoltok, és ki sem érdemelnék a vadász megnevezést…hanem bántva a becsületes, állat- és természetszerető IGAZ VADÁSZOKAT, akik nem csak elejtik, hanem gondozzák és vigyázzák a vadat! Nem kell mindenkinek megszeretnie a vadászatot, illetve vadásznak lennie, de igenis meg lehet érteni a szükségességét!

Köszönet a történetért Kemencei Mercédesznek!