Szimat gyászol
Amikor a vadászt eltemetik, minden jóravaló kutya kötelességének tartja kifeküdni a sírra, és utánapusztulni gazdájának. Legalábbis így kellene lenni, ha igaz volna mindazon történet, melyet erdészek és vadászok bánatos özvegyei mesélnek az unokáknak, ha azok a családi albumban lapozva megkérdik, ki az a szakállas bácsi a puskával.
– Dédapád, fiacskám. Ritka szép ember volt a maga korában. És micsoda vadász…
A vadászatról aztán a kutyára terelődik a szó, főleg arra az egyre, az utolsóra.
– Nem evett, nem ivott. Kiment a temetőbe, és ott pusztult el a sír mellett. Megszakadt a szíve.
Nagyanyám e tekintetben nagyon dicsérendő kivétel volt. Amikor dédapám felől érdeklődtem, aki ezerráncú csizmában és lengyel nadrágban hányt fittyet a mulandóságnak, azt mondta:
– Nagy korhely volt az öregúr, nyugodjék békességben.
– De jó vadász volt?
– Hát, fiam, én nem vadásztam vele, de hogy kisebb malmot elhajtana, amit megivott, azt tudom, mert én hordtam fel a pincéből a kadarkát nyáron és a hárslevelűt télen.
– Szép ember volt?
– Szálas, magas, erős ember. Nagyon jószívű, és nagyon könnyelmű.
– Nagymama nem szerette?
– Istenem, dehogynem. Csak az igazságot mondom.
– Szép kutyái voltak?
– Én bizony már nem emlékszem, fiam. Csak az utolsóra. Szimat volt a neve, és hűségesen kikísérte dédapádat a temetőbe is.
Na végre – gondoltam –, hát nekünk is volt olyan kutyánk! És láttam a kutyát, amint a családtagok után, de az ismerősök előtt követi a koporsót, lehorgasztott fejjel és mérhetetlen bánattal kutyaszívében. És nem tágít a sírtól. Fújhat a szél, eshet a hó. Nem eszik, nem iszik, és nem megy többet haza.
– Szegény Szimat!
– Vele volt dédapáddal azon az utolsó éjszakán is. A jó isten tudja, mi történt akkor…
Karácsony és szilveszter közt volt az idő – mesélte nagyanyám. – Fekete karácsonyunk volt akkor, és csak másnapján esett kevés hó. De az idő gyenge maradt. Délután már nagy volt a köd, és hiába kérleltük dédapádat, hogy ne menjen sehova. Hiszen nem látja a ló fejét se.
– Azért van a ló, hogy lásson – mondta és nyergeltetett. – Éjfélre itthon vagyok. Gyere, Szimat!
De nem jött meg éjfélre. Még hajnalra se. Rettegve vártuk a reggelt, mert az utakon rossz hidak voltak akkor még, és a sötét éjszakában mérhetetlen köd.
Reggel volt már, amikor eldobogott a ló a ház előtt, és a kocsis nyikorogva nyitotta ki a kaput.
Gondolhatod, milyen örömmel mentünk ajtót nyitni. De amikor szegény dédapádat megláttuk, majdnem elsírtuk magunkat. Fáradt öregember lett azon az éjszakán.
Nem szólt semmit, csak végignézett rajtunk, és bement a szobájába.
– Gyere be, Mariska. Csak te egyedül.
Dédanyád bement, és egész délelőtt együtt voltak. Csak később tudtuk meg, hogy azon az éjszakán éjféltől reggelig bolyongott dédapád. És éjféltől reggelig nem talált haza.
Először káromkodott, és megverte a lovat. Aztán szidta Szimatot, de a ló csak remegett, s a kutya nyüszített a ló előtt a sötétségben.
Akkor megsimogatta a lovat, és biztatta Szimatot, hogy szedjék össze magukat.
Elindult a ló, lassan botorkálva, s amikor megállt: a kovácsi temető kapuja előtt voltak.
– Hova hoztál, te bolond?! – rántotta meg a kantárszárat, de ekkor már nem káromkodott.
Csendesen elfordultak a temetőkaputól, és mentek tovább az úttalan ködben. A ló néha megállt, mintha tájékozódna, és ilyenkor odahúzódott Szimat is, mintha kérdezni akarna valamit.
– Rám hiába nézel, Szimat – mondta csendesen –, ha ti nem tudjátok az utat… – És elindultak szótlanul.
A ló tapogatva rakta lábait, mintha vízben járna, s amikor megállt, a ködből kibontakozott a kürtösi temető nagy, fehér keresztje.
Innét már szótlanul fordultak el, és ekkor fagyos, mély csend lett egyszerre. Nem hallatszott a ló dobbanása se, csak később álltak meg hallgatózva, mert a dermesztő némaságban előttük valahol egy tyúk hívogatta kotyogva csibéit.
Dédapád ekkor megroskadt a lovon, és megöregedett, mert jól emlékezett, hogy az ő apját is a kotlós hívogatta, kísérteties kotyogással. Meg is halt egy héten belül.
A kantárszárat a ló nyakába dobta, végiggondolta eddigi életét, elrendezte magában, amit el kellett rendezni, és reggel lett, mire hazataláltak.
A házban ettől kezdve síró, beteg csend lett.
Anyánk úgy kísérte apánkat, mint az árnyék, és vidám dolgokat mesélt, de a hangja reszketett, és szeme reggelenkint vörös volt a sírástól.
Szilveszter délutánján dédapád mintha levetette volna szomorú tűnődését.
– Megnézem a favágókat – mondta.
A favágók nem voltak messze, és az ablakból látszott, hogy pipálgatva nézi a fák döntését.
Közben bealkonyodott, és később mintha a pitvarban sok láb dobogott volna. És valami várakozó suttogás… Anyánk fehér lett, mint a gyolcs. Az ajtó megnyílt, és behozták apánkat. Akkor már meg volt halva. A kiásott fa feléje dőlt, és amikor el akart lépni, megcsúszott, térdre esett, úgy maradt, mint aki tudja, hogy ez elől nincs kitérés.
– És Szimat? – kérdeztem.
– Szimat is jött vele, és kísérte az embereket, mint a zsandár.
– Aztán?
– Aztán a temetés után ott maradt a temetőben, hiába hívtuk.
– Szegény Szimat!
– Várj csak, még nincs vége. Másnap reggel ki ül a pitvaron, mint a Szimat. Persze rá se néztünk. Tányérját elvettük. Egész nap szomorúan lézengett a ház körül, és este eltűnt.
Így ment egypár napig. Reggel jött, este elment. Hova megy ez a kutya?
„A temetőbe – mondta a kocsis. – Panaszkodik is Peták Jancsi bácsi, a sírásó, hogy nem mer már este végigmenni az úton, mert Szimat ott fekszik az erdész úr sírjánál, és úgy acsarkodik, mint egy tigris.”
Szimat ezek után visszakapta tányérját, és nagy becsülete lett a házban. De éjszakára sose maradt otthon, akár esett, akár fújt. Egyszer kimentünk a temetőbe, és meglestük. Alig alkonyodott, jött a Szimat rohanva az úton. Körüljárta a sírt, és miután rendben talált mindent, lefeküdt. Ha kocsi ment az úton, felállt és morgott.
– És ott pusztult el a sír mellett?
Nagyanyám azonban nem tágított az igazságtól.
– Megmondanám, ha úgy lenne. De nem volt úgy. Torkán akadt egy nagy csont, és megfulladt. Szó, ami szó – legyintett nagyanyám –, nem volt igazi hűséges kutya.
De azért én Szimatot nem hagyom. Ő legalább éjjel kijárt, mert úgy tanulta, hogy emberekre, akár élők, akár holtak, csak éjjel kell vigyázni.
Amikor utoljára dédapám sírjánál voltam, már nagyanyám sem élt régen. A sírokon vastagon nőtt az őszi avar, és csak négy suttogó, óriás fenyő őrizte az öregek álmát.
És ekkor én bocsánatot kértem Szimat emlékétől, mert ő legalább éjjel vigyázott holt urára, de az utódok közül – bizony – se éjjel, se nappal, se panaszkodni, se imádkozni nem ment ki már senki.
Ismeretlen szerző
Forrás: Vadász-Szó-Tár facebook oldala