,,Az idő eljárt, és ha most fáklyám lenne, beszúrnám valamelyik öreg fa villás ágai közé, hogy világítson, amíg világíthat magányos, dermedő éjszakákon az emlékeknek, és múljon el magától a múló idő sötétségébe fúlva, mint maga az emlékezet.” /Fekete István/
Talán utoljára
Járom a határt,
ott szívem megnyugvást talál.
Ilyenkor eltöprengek,
lehet utoljára látom az egészet.
A földúton lehet utoljára lépkedek,
puskámmal a vállamon.
Talán utoljára látom vadak sokaságát,
erdőt és legelőt.
Talán utoljára hallom,
madarak gyönyörű dalát.
Talán utoljára érintettem,
az öreg les létráját.
Talán most szóltam utoljára,
hű vizslámhoz.
Talán téged is utoljára láttalak,
drága szép szerelmem.
Talán már nem lehetek veled,
nem csókolhatlak téged.
Az örök létből szemlélve,
minden más lesz.
Ha véget ér egyszer,
a földi életem.
Marad utánam egy lábnyom,
és az értelem.
írta: Hopka Balázs