Elment egy év

Éjfél van a havas utak s az örök idő országútján.  Az óesztendő utolsó éjfele. 

Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Éjfél van. A szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember.  – Elvégeztem, Uram- szól az agg-, bocsásd el szolgádat-és leteszi a tarisznyáját meg a botot. Januártól decemberig jártam a földi utakat, és arcod bélyegét mindenre ráütöttem.

Mozgattam az órákat és a napokat. Csírákat szöktettem életbe, és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam,  és a gyümölcsöket is leszedtem. Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam. De ott voltam, Uram, a nászágyon is, és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit.

A folyók új szigeteket raktak, régieket hordtak el, a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott; a völgyek torkában új források fakadtak, s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint. Öledbe hullott, Uram, minden. A növekedés, az épülés is, meg a romlás is; csak te maradtál, Uram, változatlan és örök elejétől fogva. Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt suháng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban, s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.

-Elmegyek, Uram- szól-, akaratod szerint. Útravalómat elszóróm majd a földi világban. Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat; dús halászokat érlelek, és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán még telet borítok az álmodó ugarra.  Csak egyet kérek tőled Uram, ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen  a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz, és nyugodt, telekamrás a tél, amiket, ím, tarisznyámba adtál! Én leszek az Idő egy évig, Uram, a Te egyik világodban, engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem; a könnyet s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.

Az Úr int: zengőn felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a földre.

Fekete István – Elment egy év

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.