Történetek

A fázós süldő!

Már régen a télben jártunk de az időjárás inkább tavaszi látképet tárt elénk. Hol borús, hol napos, szeles időkkel tréfálkozott keresztbe húzva terveinket.

Igen ám, de végre egy péntek délutáni napon beköszöntött immár a várva várt hóesés, elég nagy intenzitással. Rettenetes szél, szinte vízszintesen eső hó! Még fel sem fogtam a történteket csörög a telefon! Egy nagyon jó vadászbarát!

-Te is látod amit én?

-Természetesen nehéz volt nem észre venni, persze hogy látom! -Válaszoltam.

-Egy esti les? -bátran tettem fel a kérdést. Mivel vadászok mind tudjuk, hogy a vadászatra két féle idő létezik, az alkalmas és a még alkalmasabb.

-Igen választ kaptam! -Szóltam öcsémnek, ha van kedve készüljön, mivel közös szerelmünk a vadászat. Ezt követően 15:30 kor találkozó, közösen vettük az irányt a kigondolt vadászterületre. Megérkezéskor összepakolás, gyors megbeszélés a vadászat időpontjának végéről és egymás leshelyéről a balesetvédelem érdekében! -Egy kalappal! – hangzott el mindkettőnktől.

Öcsém társaságában egy hosszú majd 1 km-es cserkeléssel értünk a meg beszélt leshez egy nyílt mezőgazdasági földön át. A les egy szederrel sűrűn benőtt akácos erdőkocka sarkán állt. El foglaltuk tehát a helyünket, csendben várakozva csak a tutoló szél és a hópelyhek kopogása hallatszott. A nagy várakozás eredménytelen volt sehol egy roppanás, sehol a tájba egy oda nem illőnek vélt folt! Öcsém már remegett szegény annyira fázott, mondta: -menjünk már úgy sem lesz semmi! – Rossz volt rá nézni így hát egy gyors telefon hogy tudassam a változást mi elindulnánk.

-Természetes semmi gond! – megértő választ kaptam.

-Akkor induljunk! – Még mindig rettenetes széllel párosítva esett a hó így a tárat ki vettem puskámból a kabátom mellzsebébe raktam a puskát tokba mondván kifelé sétálva ne hordja be a hó! el is indultunk de ekkorra a hó helyenként derékig ért nem könnyítve az autóhoz való el jutást. Ráadásul most a szembe széllel is meg kellett küzdenünk. Apró léptekkel neki vágtunk a távnak ami korántsem volt egyszerű! Körülbelül fél távon volt egy kis erdőfolt sarkán egy ülőkével. Mondtam na ott megállunk egy pihenőre, így is tettünk. A puska tokban félvállra csapva, mint egy sporttáska, hátat fordítva a szélnek lihegtünk mindketten a terepviszonyoktól.

Fejem lehajtva, erőt gyűjtök a táv másik felének megtételéhez. Egyszer csak…

-Psssz psssz!

-Mond? – suttogtam.

-Itt vannak a disznók! – Fel vettem a fejem, tőlünk jobbra a horizonton át, bukdácsolva kígyózó sorban hatalmas kocával az élen tartott felénk a konda. Először a puskával nem is foglalkozva a döbbentségtől nézegettük számolgattuk őket. Kb. 25-30 db beszélgettünk. Mire észbe kaptam alig 50-60 m –re lehettek tőlünk. Egy pillanat alatt fordult a szél és a koca irányt váltva lassan távolodni kezdett. Nagy kapkodással elgémberedett ujjakkal próbáltam elő venni a puskát, ami nagy nehezen sikerült is. Tár a helyére csőre töltve vállhoz emeltem a puskát, majd bírálni próbáltam. Rettenetesen esett a hó lövést tehettem volna biztosan de nem láttam mire!

Öcskösnél a kereső.

-Látsz különálló süldőt? – kérdeztem tőle. – Kocát nem szeretnék lőni! 

-Az utolsó süldő lőheted! – Ismét vállban a puska, az utolsó disznót meg célozva eldördült a lövés. Természetesen én a torkolattűztől semmit nem láttam. Hál’ Istennek meg szólalt öcsém eltaláltad! Kis várakozás elteltével ismét telefonáltam el meséltem mi történt, de igyekeznünk kellet a rá lövés megtekintésével a szakadó hó miatt. A rálövés helyén bő vér nyugtatott a lövésem pontosságáról, de a szapora hó még mindig ellenünk dolgozott. Szép lassan az egyre halványodó vércsapán haladva mint egy 70 m-re a rálövéstől találtuk meg a tüdőlövést szenvedett „fázós süldőt” a barátok megérkezésekor nagy örömöt, és gratulációkat fogadhattam. Felejthetetlen vadászat volt!

Írta:

Laki Gergő

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük