Történetek Vadászház

A végtelen nádas ajándéka

Elsőre talán meglehetősen szokatlannak hangozhat, hogy a vadász ember az erdők királyát nem a közeli erdőkben keresi, hanem fogja és beleveti magát a nád tengerbe.

Kézenfekvő és tán túlontúl egyszerű lenne a közeli tölgyesben nyíló tavalyi tarvágás foltokban lesben állni, ahol az alacsony sarj terülj-terülj asztalkaként, mint a mágnes vonzza a szarvasokat. Adná magát a fiatal akácos is, amit egy lucerna tábla szel ketté, de mi mégis a végtelen nádasnak indulunk. Egyeseknek talán meglepő lehet, de nem csak a serte vad, hanem a gímszarvas is kiválóan érzi magát ebben a közegben, olyannyira, hogy csak igazán ritkán hagyja azt el, akkor is csak rövid időkre és nem megy messzire. A Fertő-tó nádasa, amelyről most írok, 178 km2-es kiterjedésével Európa második legnagyobb összefüggő nádasát alkotja. Számos csatorna szeli keresztül mely kapocs a belső kisebb, nagyobb tavakhoz. A rendkívül gazdag élővilág gyakorlatilag háborítatlan, javarészt mocsaras ingovány fogadja a betolakodót mely rendkívüli jártasságot igényel, hiszen a nem is olyan távoli múltban jó néhányan belevesztek kik ilyen-olyan okkal nekivágtak. A modern technika ellenére sem ajánlatos tapasztalt vezető nélkül nekivágni, ha már egyszer bent van az ember amerre a szem csak ellát mindenfelé olybá egyformának tűnő nád veszi körül és a bokáig érő víz a következő lépésnél már könnyedén mellig érhet. Mi tagadás a nádasban gímszarvas bika után eredni kihívással és izgalommal, de mindenképp élményekkel teli vállalkozásnak ígérkezett. A domboldalban húzódó szőlőket elhagyva, kis kertek mentén lassan fasorok közé ékelt apró réteken haladtunk keresztül, innentől a csodás őszi színpompába öltözött fák egyre kevésbé magasodtak az ég felé, míg már csak bokrokká szelídültek, majd pedig már csak a sűrű nád mindenütt. Tapasztalt kísérőm magabiztosan irányított a kiszemelt leshelyhez, mely egy nagyjából 3 m széles nyiladékon kidőlt kis bokor volt, ahova még néhány ágat tűzdelt előző nap, hogy mi jól lássunk, de minket lehetőleg ne vegyen észre a nyiladékra kiváltó vad. Zoli felkészített arra, amit azért sejteni lehetett, hogy nem nagyon lesz lehetőség nézegetni a bikát, ha kilép, ő gyorsan bírál és ha kiadja az engedélyt akkor azonnal cselekedni kell, hiszen pár lépés és amilyen gyorsan jött úgy el is fog tűnni. Csak a legszükségesebbet vittük magunkkal és úgy helyeztük el, hogy mindenért csendben és észrevétlenül lehessen nyúlni. Nemsokára bőgés hallatszott a nádas mélyéről, majd locsogás mely a csatornán átkelő vadat árulta el. A réce csapatok hada hol csendesebben hol víg hápogással folyamatosan húzott el felettünk, jó néhány apróbb madárka is repkedett egyik partról a másikra, izgága pockok futkároztak a lábunk körül, nyüzsgött körülöttünk az élet. Ahogy a nap nyugovóra tért mintha közeledett volna felénk a bőgés, majd egy magányosan álló diófa tetején rikácsoló mátyásmadár okozott hevesebb szívverést, hiszen nyilván valami mozgást látott, amit közhírré kell kiáltania. A folyamatos ropogtatásból tudtuk, hogy disznók érkeztek a fa alá csemegézni. Lassan beáll a szürkület, egy-egy parányi ködfátyol vált át előttünk, pár pillanata meg-megülve. A szarvasok látszólag máshol jártak, egy ideje már csend honol és a lő világ is kezd fogyni. Nem bánom. Az érintetlen környezet, a körülöttünk nyüzsgő élet, bőséges élményt adott. Zolival egymásra nézünk, kérdezi, hogy mennyire látok még? Belenéztem a távcsőbe, mondtam, ha nem jönne túl messze akkor egy pár percig még azért tisztán látnám. – Rendben, akkor egy cigit még elszívok, annyit még várunk mindenképp!- Zoli elővette mellényzsebéből a doboz cigit, én közben a lábam elé szaladó pocokra pillantottam, majd Zolira, ahogy mozdulatlanná merevedik mielőtt az öngyújtó szikrát vetne -Ott a bika!- Ahogy fordítom a fejem látom, hogy egy masszív test áll előttem a nyiladékon és csak úgy világítanak a fehér ágvégek. Lélegzet visszafojtva a szálkereszttel a lapocka közepét keresem, ahogy megpihen rajt, Zoli már súgja is – lőhető de most kell lőni egyből!- A következő pillanatban a csendet megtöri a fegyver dörej, melyet a becsapódás hangja, a találatot jól jelző magasra ugró bika és pár másodperces rettentő recsegés, ropogás követ. Pár perc várakozás után Zoli a rálövés helyére indul, ahol a bika beváltását a letört növényzet sora mutatja. A rálövéstől alig 40 m-re fekszik, viszont annyira sűrű nádas bokrosban, hogy egy ember alig tudja magát oda bepréselni. Gyorsan pár telefon, megbeszéljük a találkozót és már indulunk is vissza a nádasba a kis csapattal. Embert próbáló feladat még 4 férfinak is kihozni a bikát, de rövidesen már úton is vagyunk a vadászház felé, ahol vendéglátóm és a vadászmester már vártak. A sikeres vadászat hírére hamar csatlakozott még két vadásztárs hozzánk. Az udvaron álló öreg tölgyek közé, tölgyfa ágakból készült koszorúra fektetjük majd meggyújtjuk a fáklya rakást és kürtszóval búcsúztatjuk a királyt. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a teríték mellett fogadhattam édesapám gratulációját, hogy két igaz vadász barátom is velem lehetett, akikkel sok közös élmény után most ezt a felejthetetlen pillanatot is megoszthattam. Köszönöm Nagy Laci barátomnak, vendéglátómnak, hogy ezt a különleges lehetőséget biztosította számomra a Soproni Fertőtáj Vadásztársaságnál. Köszönöm Zolinak, hogy ennyire elhivatott, segítőkész és rutinos kísérőm volt. Valamint köszönöm Szent Hubertusznak is, hiszen ez a hatalmas vadregényes ígérettel teli nádas ezúttal nem csupán ígért, de adott is, méghozzá a legnemesebbet mind közül!Békesség a vadnak!

Írta: dr. Bihari Csaba

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük