Mátyás-kori kályha Visegrádról (a XV. század második felébõl). Mûvészettörténeti szempontból a csempék nem sorolhatók az emlékanyag legfontosabb darabjai közé: a kõfaragványok, remek ötvöstárgyak, pompás textíliák mellett esetlennek, kezdetlegesnek hatnak. Mûvelõdéstörténeti jelentõségük azonban igen nagy: a könnyebben pusztuló anyagból készített lakberendezési tárgyak – kevés kivételtõl eltekintve – eltûntek. Ezek hiányában az ábrázolásokon kívül a kályhacsempékbõl rekonstruált kályhák tanúskodnak az elpusztult késõ középkori belsõ terek díszítésérõl, hangulatáról, színvilágáról. Fontos technikai újításokat is jeleznek a leletek: megváltozott a fûtéstechnika, s a csempékbõl rakott kályhákkal függ össze a fazekasmáz* elterjedése. Mint a radiátor Mai ismereteink szerint a legkorábbi kályhákat az Alpok nyugati és középsõ részén, a mai Svájc és Dél-Németország területén állították fel a XIII. század folyamán. A találmány a hûvös éghajlatú területeken gyorsan terjedt, s midõn az éghajlat a XIV. században zordabbá vált, már egész Közép-Európában ismert volt az új fûtési mód. A XV. század végére Európa középsõ részén kialakult egy egybefüggõ földrajzi övezet (Dél-Németország, Svájc, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország), ahol általános volt a kályhafûtés. Az újítás lényege az volt, hogy az addig agyagból tapasztott kemence falába bögre alakú kerámiatárgyakat építettek be, így a fûtõberendezés – akárcsak a mai radiátorok – a megnövekedett felületen több hõt tu-dott leadni. A XIV. század végén már magas, toronyszerû kályhákat építették. Ezzel egyrészt a hõleadó felület növekedett tovább, másrészt a kályha formája a kor stílusához, a függõleges vonalakat erõsen hangsúlyozó gótikához alkalmazkodott. A kályhafûtés másik fontos eredménye az volt, hogy könnyebben füsttelenítették a lakóhelyiségeket. Elméletileg ugyan a füsttelenítés független a kerámiaelemek alkalmazásától, mégis – legalábbis Magyarországon – a kályhák terjedésével bõvült a füstmentes és fûtött lakóhelyek köre.