Az én Őzbakom

Ez a történet sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint azt az olvasó gondolná. A sztori egy mátrai kis település melletti tanyán indul, ahol felnőttem. Ahol a természet és köztem egyfajta különleges kötelék kezdődött el kiépülni nagyjából húsz évvel ezelőtt. Amikor a többi gyerek azt sem tudta, hogy az őz nem a szarvas kicsinye én már akkor tisztában voltam vele, hogy a szarvas rudliban jár és a hím szarvast bikának hívják.

 

Ahogy egy számomra nagyon kedves személy mondaná, ez egy olyan kapcsolat, amelyre bátran építhetem egész életem, mert sosem fogok csalódni benne. Igaza lett.

Ennek a kapcsolatnak köszönhetek rengeteg különleges tapasztalatot, élményt, amik mindig is felejthetetlenek maradnak számomra. Ennek köszönhetően ismerhettem sok értékes személyiséget, mint ahogy kedves meghívómat, aki ennek a történetnek fő szereplője.

Július közepén járunk, tombol a nyár, programok tömkelege. Ezen programok egyikén futottunk össze, majd előállt a kérdéssel: nem-e lenne kedvem őzbakra vadászni. Majd’ kiugrottam a bőrömből. Akkor gyorsan le is fixáltuk, amikor a legjobb az üzekedés, akkor vesszük irányba az Alföldet és meglövöm első őzbakomat. Mérhetetlen izgalom járta át minden porcikám, a megszeppentségtől elsőre talán még megköszönni sem tudtam.

A hosszú várakozás után végre eljött augusztus közepe. Hetek óta alig aludtam és már négy nappal előbb elkezdtem bepakolni. Meg is lett az eredménye: alig fértem be az autóba, bezzeg a gyakorlottak már csak egy hátizsákkal járnak, ezt rögtön a tudtomra adták. Magam sem tudom, hogy az izgalomtól vagy a nagy melegtől a hosszú úton már úgy éreztem, rosszul vagyok, fáradt, nem is biztos, hogy menni fog.

Kedves vendéglátók fogadtak, finom ételek, rövid – de annál mulatságosabb – történetek után jól megérdemelt pohár bor következett, mondván „attól majd jobban alszunk”. És vége hossza nem lett a vadászház lépcsőjén töltött perceknek. Egyik bak a másik után és persze jött néha a bika is.

Kora hajnali megbeszélés után kezdtük meg utunkat. Kevés alvással, de annál nagyobb vágytól vezérelve kezdtem meg kalandom. Valóban kiváló volt az üzekedés, sok őzet láttunk. Egyik kukoricásból a másik szántásba, onnan a napraforgóba mentünk. Az idő melegre váltott, a hajnal elmúlt, kész vége, nem sikerült. Majd este.

Viharfelhők gyűltek, az idő egyre melegebb és fülledtebb lett – ezt a vad is érzi, kitudja mi lesz. Újabb kalandozás réten, mezőn, egyszer csak lassítunk. „Ott van, ott áll bent a lucernában, gyerünk”. És ott állt Ő.

Torkom elszorul, alig kapok levegőt, fegyverem a szívem dobogására lüktet kezemben. Kísérőm szótlanul, türelmesen vár, mögém lép, hogy bíztasson. A lövés elment. Becsapódás, kalap a földön, hangos „gratulálok”. El sem hiszem, nem, biztos rosszul hallottuk, nem az volt. Rövid keresés után megtaláltuk. Durva fegyverem és jól irányzott lövésemtől tűzbe rogyott, és ami a legfontosabb, nem szenvedett.20951918_1383448535042489_1976919924_oKörbe villámlás, erős szél, késő esti fények. Senkit nem érdekel, a teríték készül, úgy ahogy illik és fénykép.

Szakadó esőben irány vissza, ahol már vártak. Erős kézfogások, hangos nevetések, pezsgő pukkan. Életem egyik legszebb fejezete, talán csak mese és még mindig nem fogtam fel. Másnap reggel tanulmányozás, újabb eszmecsere. Végeredményben, kiváló kilövés, selejt bak – de én még akkor sem láttam ettől szebbet.

20937925_1383447858375890_1754988008_n20916860_1383448901709119_1693098182_n2017. augusztus 12.

 Üdv a Dianának, békesség a vadnak! Köszönet Madár Kittinek, hogy megosztotta velünk történetét! 

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.