Most akkor vadászunk vagy alszunk? I. rész

Kedves Vadásztársak bizonyára hasonló helyzetet már Ti is átéltetek, hogy a lesen elaludtatok, vagy éppen akivel kiültél az szenderett el… Bizonyára tudnátok mesélni hasonló élményeket.

Mikor még az otthoni társaságnál voltam bérkilövő, Bátyuskámmal megbeszéltem üljünk ki este, telihold van. Ez augusztus hónapban történt. Igen fülledt nyár volt, ha jól emlékszem 2015-ös évet írtunk. A terület ahova kiültünk egy telepített nyaras, körbe mezőgazdasági művelésű földekkel tele kukoricával, egyik felén volt csak búza tarló. A disznó nagyon szerette és szereti is ezt a területet, hisz igazi dzsungel, benne dagonya s körülötte az ő Mc Donald s-a tengeri. A szóróra mindig megjött, igaz hol előttem, hol utánam, hisz nyomai a csapások mutatták, hogy a serte vadnak tetszik a bükkfa kátrány és a számára kihordott egyéb más finomságok. Olyan fél 8 magasságában foglaltuk el a helyünket. Gyönyörködtünk a táj és a lenyugvó nap szépségében. Közben átbeszéltük a napi történéseket és a holnapi tenni valókat, hisz egy állattenyésztő sosem pihen. Feltűnően nagy a csend, és fülledt az idő… egyszer csak megjenelik a kis kapás jelző…Ő nem más,mint egy igen ígéretes fiatal Őz bak. Őket azért nevezem kapásjelzőnek, mert miután idegesen kapkodja a fejét és figyel, azt jelenti, valami érkezik. Egy nagyon kedves Vadászbarátomtól vettem át ezt a kifejezést, akit mind e emellett rettentően tisztelek és becsülök, mint embert, mint vadászt. Tőle hallottam először, hogy kapásjelző, s milyen igaza van. Mindig tanulok valami újat. Szóval miután kiértékeltük a bakot, tovább nézelődök a keresőn, egyszer csak felkapja, a fejét aztán elillan. Na, mondom, jól van, majd csak lesz valami…de semmi. Síri csend továbbra is, csak a szúnyogok zümmögésétől hangos minden, elviselhetetlen, de azért tűrünk. Tesóm rám néz:

-„Te milyen [email protected] fújtál be, hogy nemhogy elmennek a szúnyogok, még inkább jönnek???”

-„Bakker 3 féle szúnyogirtóval fújtalak be, ezek szerintem már vagy valami mutánsok vagy immunisak mindenféle cuccra…”

-„Akkor gyújts rá vagy csinálj valamit, mert szét csípnek!!!”

Rágyújtottam, rá is fújtam a füstöt ez sem vált be. Tehát tűrtük tovább a zümmögök hadát. Olyan 11óra felé, egyszer csak, mint akiket elvágtak a szunyogok abba hagyták vérszívási szándékukat, és olyan csend honolt a tájra. A tücsök ciripelt, a hold bevilágította az egész tájat. A Holt- Siónál hallottuk ahogyan a kacsák felszállnak, mert valószínűleg valamire megijedtek. Gyönyörű… Számomra a legszebb, mikor telihold van, és úgy látod a tájat. Az  valami féle titokzatosan misztikusan leírhatatlanul elvarázsol…Imádom….Gyönyörködök a tájban, egyszer csak az én Drágalátos Bátyuskám bealudt, de ez semmi had aludjon egy kicsit ,ez úgy elkezdett horkolni…na mondom itt a vég, ez elriaszt nekem minden disznót. Lökdösöm,szólok:

-„Tamás, ne horkoljál már! Elmegy a disznó és még csak nem is hallom!!!”

-„Nyugi, nem megy az sehova és hidd el meg fogod hallani, hagyjál már csak egy kicsit elbóbicáltam…”

Fújtatok egyet, csóválom a fejem, mérgemben tartok egy kis tüdőszellőztetést, majd amennyire csak lehet, a les másik sarkába húzódzkodok. Fülelek, mert eme horkanások mellett semmit nem hallok. Egyszer csak hallom ám riaszt egy bak, két bak, három bak. Gondoltam magamban, na, végre csak lesz valami. Kereső felkap, de nem látok semmit. Tamás meg csak horkol tovább. Egyszer csak hallom ám nagy csörtetés a nyárfás sűrűjében… oldalba lököm Édes Drága Testvérkémet, aki megrebbenve rám néz. Mi van? Mutatom neki az irányt, s hogy füleljen. Kissé félkómásan, de vette az adást. Várunk,  hogy közeledjen, hogy megmutassa magát így hajnali 1óra magasságában…és csak jön…és csak csörtet…és erre miért is ne, pont akkor egy nagyon cukker felhőcske becsúszik a hold elé…full sötétség….ez az én szerencsém. Itt megjegyezném, hogy én nem használok sem fegyver lámpát, sem infra meg ilyen olyan távcsövet. Én valahogy idegenkedek tőle, csak lő világig fogom fegyverem, vadra vagy teliholdkor, ha szépen világít a hold. Tehát maradt a hallgatózás, hogy milyen szépen csámcsogja fel, a neki szánt eleséget és azt néztem mikor tűnik el a felhő a hold elől, mert már itt van a serte vad, de én nem tudok még csak lövéshez sem jutni. Az ideg majd szétvet, hiszti helyett csak magamban dühöngök, hogy ez az én szerencsém, minden összejött, ahogyan terveztem, erre felhőcske egy tollvonással áthúzott mindent. Rágyújtok, tesóm csak nyugtat, és tudom, igaza van, ez ilyen, hol sikerül, hol nem. S miután a felhőcske nem akar semerre sem vonulni inkább csatlakoznak hozzá további felhők, úgy döntöttünk leszállunk és a Tajga Rémével (Parancsnoki UAZ) hazafelé vesszük az irányt. Beállunk az udvarba, becsukom a kaput, megyek a puskáért, viszem be a szobába, erre jön utánam a tesóm:

-„Evetke gyere ki!”

Kimegyek a szobából, miután letettem a puskát, mondom:

-„Mi van?”

-„Nézz csak fel az égre!”

Felnézek és látom, újra kristály tisztán csak a hold van fent az égen, sehol sem egy felhő. Tyű, de káromkodtam ám! Tesóm meg csak nevetett. Néztem, csak néztem a holdat és akkor értettem meg, nem jött még el az én időm, ez nem az én serte vadam volt. Diana ezt nem nekem szánta. Még is egyik kedvenc vadászataim közé tartozik, hisz ilyen horkolás mellett is megjött a vad, mondhatnám „zene szóra” felejthetetlen.

Vadászüdvözlettel:  Fűrész Eszter

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.