Hírek és események

Nem nyerhetünk az aranysakál ellen?

Hogyan tovább?

Az aranysakál bizonyítottan őshonos ragadozó fajunk, mert már a jégkorszak előtti időszakból, a Villányi-hegységből származnak olyan leletek, melyek szerint élt Magyarországon egy állat, amit később sakálnak (Thus aureusnak) neveztek. A sakál a középkortól tagja a hazai faunának, mely kis számban, de állandóan jelen lehetett a Kárpát-medencében.
A XIX. században a jelentős élőhely-átalakításoknak és a ragadozók üldözésnek következtében a faj a XX. század első felében teljesen eltűnt a Kárpát-medencéből. Az aranysakálnak nem élt bizonyítható szaporodó állománya hazánk területén a XX. század közepétől (utolsó hivatalos elejtés 1942, Derecske), ezért 1989-ben az aranysakál felkerült a magyar Vörös Könyvbe és kipusztultnak nyilvánították.

A vélhetőleg Horvátországból eredő bevándorlásuknak köszönhető, hogy a ’90-es években a Dráva menti déli határvidéken szaporodó példányokat véltek megfigyelni. Azóta állandó állományuk alakult ki az ország déli megyéiben, de mára már az ország minden térségéből beszámoltak jelenlétükről.

Az elmúlt tíz év alatt számuk oly mértékben növekedett, hogy az állomány az invazív fajokhoz hasonló növekedést mutat. Az aranysakál európai terjeszkedése a napjainkban is tart.

A faj visszatelepedését több okkal is magyarázzák.

A Jugoszlávia területén dúló dél-szláv háború mellett a ’90-es években tőkehiányos magángazdaságoknál jelentős mértékű zavartalan parlagterületek keletkeztek, amin nagy számban elszaporodtak a rágcsálók, amik az aranysakál kedvelt zsákmányai.
Az élőhely adottságaink függvényében generalista táplálkozás jellemzi, de a zavartalan élettérrel együtt nagyszámú élelem is adott volt a faj ily mértékű elszaporodásához. Nem szabad elfelejteni, hogy hazánkban évente több mint 300 ezer nagyvad kerül terítékre, amiből 3-4 ezer tonna zsiger keletkezik. Ennek zöme a vadászterületen marad, és a vaddisznók, rókák és persze az aranysakálok táplálékául szolgál (az év 7-9 hónapjában!). Segíthette a nagyfokú populációnövekedést a ragadozógyérítési módszerek korlátozása is – mérgek, csapóvasak, ölőcsapdák használatának betiltása. Mindezek mellett megemlítendő a hazai nagyragadozók hiánya; ennek az űrnek a betöltésére az aranysakál „boldogan jelentkezett”.

A faj viszonylagos ismeretlensége miatt mind a vadgazdálkodás, mind a természetvédelem, a mezőgazdaság (állattenyésztés), valamint állategészségügy szempontjából kiemelkedő fontosságú, hogy képet kapjunk az ökológiai rendszerben betöltött helyéről, szerepéről, valamint meghatározzuk jövőbeni jelentőségét és a lehetséges gazdálkodási irányelveket.

Rejtett életmódot él, elnádasodott nedves területeket, fákkal tarkított pusztákat, bokorerdőket kedveli, emiatt sem könnyű állományának minél pontosabb becslése.

Somogy, Baranya és Bács-Kiskun megye jelentős részén már megtelepedett, de további megyékben is tapasztalták jelenlétét. Éves terítéke 6000 egyed körül van, melynek jelentős részét az említett megyékben ejtették el. Azon vadászatra jogosultak, akiknek területén megjelent az aranysakál – változatos múltbéli elnevezései még a nádifarkas, toportyánféreg, csikasz, rétifarkas, farkassakál, síksági farkas –, igen jelentős vadban okozott veszteségekről beszélnek.

Az ilyen területeken az őzállomány megcsappanása érzékelhető, nem látni már gidákat vezető sutát, a dámvadas területekről is fogyatkozik a tehenek mellől a borjú.
A szakemberek már az aranysakál újbóli megjelenésekor tudták, hogy a vadállományban lényeges változásokra lehet számítani, ha a vadászatra jogosultak nem tesznek valamit a terjedése ellen. Jelenleg a hazai faunában csúcsragadozónak számító faj megjelenése mindenképp lényeges változások kiváltója lett a vadvilágban, a probléma kezelésére és visszaszorítására radikális megoldás szükséges mielőtt még nem késő.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük